Még október elején fejeztem be James Bowen: Bob, az utcamacska (Bob, az utcamacska 1.) c. könyvet, ami nekem nagyon tetszett. :D Egy ember és egy macska kapcsolatáról szól, meg a megismerkedésükről, és arról hogyan is találtak egymásra. :) Nekem nagyon tetszett az elejétől a végéig, habár lassabban haladtam vele, de annyira szuper történet, és szerethetőek a karakterek is. :)

Fülszöveg:

Értékelés:

Annyira szerethetőek voltak ők ketten, mind a kettejüknek nehéz sors jutott, de egy nap mégis egymásra találtak, pont akkor, amikor a legnagyobb szükségük lett volna valakire, aki reményt ad nekik. Nekem nagyon tetszett ez a kötet. Imádom a macskákat, főleg a sajátjaimat, és most már Bobot is. :D Annyira cuki volt, imádtam róla olvasni, és mellesleg megismerni a gazdáját, Jamest is. :D Tök jó páros voltak ők ketten, hiszem, hogy állat és ember között is létezik lelki társ, azért működik köztük olyan jól minden, mint pl James és Bob közötti kapcsolat is. Nagyon tetszett, ahogy James Bobbal törődött, és ahogy vitte mindenhová, ahová csak tudta, pl zenélni is, vagy újságot hordani, annyira kis édes volt. :)

Nehéz utat járnak, jártak be ők ketten együtt, és külön is, de idővel ez is megváltozott, hisz ott voltak egymásnak, amikor csak kellett. Jó volt olvasni, arról is, ahogy James rájött, ideje végre leszokni a drogról, és végre nyitni az anyja felé is, akivel évek óta alig tartotta a kapcsolatot. Szépen lassan rájött, hogy ideje változtatni a dolgokon, és ehhez csak egy cuki macska kellett, és remény, hogy megéri dolgozni azon, hogy tiszta legyen. James humorát is szerettem, tetszett benne, hogy annak ellenére, hogy nem csak a jóról mesélt, a rossz oldalát is bemutatta a dolgoknak, és elmesélte, honnan és hova jutott, milyen életet élt még Bob előtt, és Bob után. Mi volt az, ami végül a drogokhoz üldözte, és az utcazenélésre kényszerítette, kvázi hajléktalant csinált belőle London utcáin.

Ennek ellenére, a kötetnek van sötét oldala is, hisz James kvázi hajléktalan, nem él másból, mint utcazenélésből, ezért sokan megvetik, és lenézik, amiért nincs rendes otthona, és munkája, csak egy macskája, aki egy nap sebesülten, és meggyötörve beállít a lakása elé, és onnantól kvázi elválaszthatatlanok, igazi lelki társakká válnak. Pont akkor találnak egymásra, amikor Jamesnek is szüksége van valakire, aki segít neki leküzdeni a káros szenvedélyét, és reményt adni, hogy megéri küzdeni az életben maradásért, meg azért is, hogy újra kezdhesse tiszta lappal.

A története sokszor meghatott, szörnyű volt, amin keresztül kellett mennie a drog miatt, és az is, hogy ez miatt mindenkit ellökött magától, míg végül egyedül nem maradt. Nagyon sajnáltam őt, de végül is tetszett benne, hogy engedett egy kis bepillantást a múltjába is, nem csak a jelenében, amikor megjelent Bob, hanem az előtte levő időkről is mesélt, a kamasz koráról is. Tetszett benne, hogy őszintén mesélt, semmi köntörfalazás, semmi szépítés a dolgokon. Voltak pillanatok, amiken jókat mosolyogtam, főleg a Bobbal való történeteken, nagyon szerettem azokat a részeket, főleg amikor dolgoztak, és az emberek odamentek hozzájuk egy jó szóra, olyan aranyos volt, de azért ennek is megvolt a sötétebbik oldala.

Az emberek tudnak nagyon gonoszak is lenni, és ebben a kötetben is jó párszor bebizonyították… Ahogy sokszor bántak Jamessel és Bobbal, az nagyon undorító volt, és embertelen. De a lényeg az, hogy James és Bob élete egybeforrt, a sors összehozta őket, habár utánuk néztem, mennyi valóság alapja van a történetnek, és elszomorodtam, mert már Bob nem él… Itt az én macskaimádó szívem is megtört, ennek a hírnek a kapcsán. :( De ez egy nagyon szép megemlékezés, egy csodálatos állatról, örülök, hogy elolvashattam én is, és alig várom, hogy a filmet is megnézhessem. Tuti, hogy a folytatásokat is elolvasom, ha sikerül őket beszereznem. :)

Kedvenc idézeteim:

 „Mintha ezt mondta volna: „No, halljuk, ki vagy és mi szél hozott erre?”

„– Szóval még mindig itt – mormoltam, miközben megsimogattam. – Ma nem festesz valami jól…”

„Nem az a fajta macska volt, aki élvezné, ha huzamosabban be van zárva.”

„Sokan vannak, akik nem szeretnek tömeggyilkosként gondolni helyes cicuskájukra, pedig ez a helyzet: a macska könyörtelenül lecsap, ha csak egy kicsi esélye is adódik rá. Vannak olyan helyek a világban (például Ausztrália), ahol szigorú rendelkezéssel tiltják, hogy a macskákat éjszakára kiengedjék a gazdáik, mert óriási pusztítást képesek véghezvinni a helyi madár- és rágcsálónépesség körében.”

„Ha az ember London utcáin él, akkor nem marad sem méltósága, sem személyazonossága – tulajdonképpen mindenét elveszíti. De a legrosszabb az, hogy megváltozik az emberek róla alkotott véleménye. Innentől kezdve csak azt látják, hogy az illető az utcán él, és úgy bánnak vele, mintha nem is létezne. Nem akarják, hogy bármi köze legyen hozzájuk. Hamarosan egyetlen igaz barátja sem lesz az egész világon.”

„De csak állt ott, mintha gyökeret eresztett volna, és megzavarodva bámult rám, mintha azt mondaná: „Szerinted mit kellene most csinálnom?”
– Menj, menj, menj – szóltam oda, és kezemmel hessegető mozdulatokat tettem.
Ennek semmi hatása nem volt rá.
Egy darabig csak álltam ott, és egyfajta farkasszemnéző-bajnokságot tartottunk. Aztán fogta magát, sarkon fordult és elballagott – de nem az utca irányába, hanem a füves rész felé, ahol a dolgát szokta végezni. Aztán ásott egy lyukat, jól betakarta, majd visszabaktatott hozzám.
Ezúttal mintha ezt fejezte volna ki az arca: „Na jó, elintéztem, amihez annyira ragaszkodtál. Akkor most mi jön?”
Most először kezdet formát ölteni a fejemben egy gondolat.
– Szerintem te maradni szeretnél – közöltem vele halkan.
Ennek részben örültem. Élveztem a társaságát, és annyi szent, hogy egyénisége az bőven volt neki.”

„– Mióta van meg? – kérdezte, és lehajolt, hogy megsimogassa Bobot.
– Ó, csak pár hete – feleltem. – Valahogy egymásra találtunk.
– Egymásra találtak? Ez érdekesen hangzik.
[…] De aztán kiderült, hogy egyszerűen csak imádja a macskákat.
Mosolyogva hallgatta a találkozásunk történetét, és azt, hogyan töltöttem két hetet azzal, hogy ápoljam.
– Pár éve volt egy nagyon hasonló vörös kandúrom – mesélte elérzékenyülve. Már azt hittem, mindjárt elsírja magát. – Szerencséje van, hogy ráakadt. Ennél jobb társaságot nem is kívánhatna magának, olyan nyugodtak, olyan engedelmesek. Valódi barátra bukkant – szögezte le.
– Azt hiszem, igaza van – feleltem.”

„Ugyanaz történt, mint az előző napon. Mihelyt beálltam – pontosabban, mihelyt Bob beült a helyére –, azok az emberek, akik általában elrohantak mellettem, most lassítottak, és elkezdtek beszélni a macskához.
Megint csak a nők voltak, azok, akiknek igazán megragadta az érdeklődését.
Nem sokkal azután, hogy játszani kezdtem, eléggé komor képű közterület-felügyelő sétált arra. Láttam, hogy a nő lenéz Bobra, és figyeltem, ahogy széles mosoly ömlik el az arcán.

– Á, lám csak, lám csak – mondta, megállt és letérdelt, hogy megcirógassa Bobot.
Szinte rám sem pillantott, és a gitártokba sem dobott pénzt. De ezzel nem is volt semmi baj. Kezdett nagyon megtetszeni nekem, ahogy Bob simán felderíti mindenki napját.
Gyönyörű jószág volt, ehhez kétség sem fért. Ám nem csak erről volt szó.
Bobban volt valami különleges. Az egyénisége volt az, ami magához vonzotta az embereket. Mindenki érezte, hogy van benne valami egyedi.
Ezzel én is így voltam. Érzékeltem Bobban valami megfoghatatlan vonást. Egészen kivételes módon tudott kapcsolatot teremteni másokkal, vagy legalábbis azokkal, akikről sejtette, hogy a szívükön viselik a sorsát.”

„Szinte mindennap összehozott a sors valami idiótával.”

„Nem fürdettem meg. A macskák mosakszanak, és ebből a szempontból Bob tipikus macska volt, rendszeresen nyalogatta magát, mosdatta magát. Sőt, ami azt illeti, az egyik legkényesebb jószág volt, akivel valaha találkoztam.
Sokszor figyeltem, ahogy mancsait módszeresen nyalogatva végigmegy a teljes szertartáson. Ez azért is érdekelt különösen, mert ókori őseihez volt köze.
Bob felmenő ági rokonai forró éghajlatról származtak és nem izzadtak, ezért csak úgy tudtak lehűlni, ha a nyelvükkel végignyalogatták a testüket.
Ez volt az ő verziójuk a láthatatlanná tévő köpenyre.
A vadászat szempontjából nem jó dolog, ha egy macskának szaga van. Mivel lopakodó vadászok és lesből támadnak prédájukra, nagyon fontos, hogy semmivel se keltsenek feltűnés. A macskanyálban van valami természetes szagtalanító anyag – ezért is nyalogatják magukat annyit. A zoológusok bebizonyították, hogy tovább élnek azok a macskák és sikeresebb utódaik lesznek, amelyek nyáluk segítségével megszabadulnak a szaguktól. A tetejében így el tudnak rejtőzni a ragadozók elől is, mint például a nagyobb kígyók, gyíkok és egyéb húsevő emlősök.”

„– Hallod ezt, Bob? – szóltam oda neki. – Nagyon úgy fest, hogy most már hivatalosan is egy család vagyunk.
Amikor aztán végigsétáltunk Islingtonon, biztos vagyok abban, hogy még többen megnéztek maguknak. A vigyorom legalább olyan széles lehetett, mint a Temze. Az, hogy Bob velem élt, már ekkorra is sokat változtatott az életemen, hiszen több szempontból is rászorított arra, hogy rendbe tegyem magam. Nemcsak arról gondoskodott, hogy legyenek napi teendőim és felelősséget érezhessek valaki iránt, de azt is elérte, hogy alaposan elgondolkozzam azon, ki is vagyok. Nem nagyon tetszett, amit láttam.”

„A Piccadillyn végbement drámai eseményeket követő napokban, hetekben úgy ragaszkodtunk egymáshoz Bobbal, mint két hajótörött a mentőcsónakhoz. A történtek mindkettőnket eléggé megrázták.”

„Mindent egybevéve, ha normális munkáról volt szó, én szóba se jöhettem – bármit is értsünk normálison.”

„Azt mondják, a bosszú olyan étel, ami hidegen a legjobb – úgy döntöttem hát, hogy megőrzőm a hidegvéremet.”

„Talán meggondolta magát, és nincs is kedve velem jönni ma, mondtam magamban. Vagy talán igaz az, amit arról mondanak, hogy a macskák megérzik a levegőben a rossz időt.”

„Mindig is megvolt benne a képesség, hogy megszerettesse magát az emberekkel – én pedig nem szűntem meg csodálni, hogy hányan kezdtek egyre szorosabban kötődni hozzá.”

„– Sikerült cimbi – mondtam neki. – Megcsináltuk.”

„– Úgy néz ki, mint akinek bőven van sütnivalója – mosolyodott el anyám, amikor meglátta.
– Ó, az tényleg bőven van neki – ragyogtam a büszkeségtől. – Nem is tudom, hol tartanék most, ha nem lenne Bob.”

„Újra csak Bob és én voltunk, szemben az egész világgal.”

„– Ááá, si, Bob – mondta az egyik kamasz lány, sejtésem szerint spanyolul.
– Si, si. Bob, a Bíg Ísú-macska – bólogatott a másik.
Fura, mondtam magamban, amikor rájöttem, hogy mit is mondott.
Honnan tudják, hogy Bob a neve? Nincs rajta névtábla. És azt meg hogy értik, hogy Big Issue-macska?
Hamarosan úrrá lett rajtam a kíváncsiság.
– Elnézést, ugye, nem gond, ha megkérdezem, hogy honnan ismeritek Bobot? – kérdeztem, remélve, hogy valamelyikük elfogadhatóan beszél angolul. Az én spanyoltudásom gyakorlatilag nem létezett.
[…]
– Ó, hát látjuk YouTube-on mosolyodott el. – Bob, népszerű, igaz?
– Igen? – kérdeztem vissza. – Valaki említette, hogy fent van a YouTube-on, de fogalmam sincs arról, hogy hányan láthatták.
– Sokan, azt hiszem – mosolygott tovább a fiú.
– Honnan jöttetek?
– España, Spanyolország.
– Szóval, Bob népszerű Spanyolországban?
– Si, si – szólt közbe a másik fiú, amikor beszélgetőtársa lefordította neki, hogy miről volt szó. – Bob es una estrella España.
– Elnézést, de mit mondott? – kérdeztem az angolul tudó fiút.
– Azt mondja, Bob Spanyolországban egy sztár.
Elámultam.”

„Nem vagyok buddhista, de kifejezetten tetszenek a buddhizmus elgondolásai. Adnak az embernek egy olyan alapot, amire ráépítheti az életét. Egyértelműen hiszek például a karmában, abban, hogy az ember visszakapja, amit adott. Eltűnődtem már azon is, hogy talán Bob lett a jutalmam valami jóért, amit régi, zaklatott életemben tehettem.
Azon is gondolkodtam már, hogy nem ismerhettük-e Bobbal egymást egy korábbi életünkben. Egészen rendkívüli volt, ahogy összeszoktunk, ahogy szinte azonnal kialakult közöttünk egy kapcsolat. Valaki egyszer azt mondta, hogy mi lehetünk Dick Whittington és macskájának a reinkarnációja. Kivéve persze, hogy megcserélődtek a szerepek: Dick Whittington jött vissza Bob képében, én pedig a társa lettem. Ez részemről teljesen rendben van. Nagyon szívesen gondolok rá így is. Bob a legjobb cimborám, ő az, aki egy más, egy jobb élet felé terelgetett. Cserébe nem kér semmi lehetetlent vagy nehezen teljesíthetőt. Mindössze arra van szüksége, hogy gondját viseljem.”

Könyv adatai:

Könyv: James Bowen Bob, ​az utcamacska (Bob, az utcamacska 1.)

Kiadó: Gabo kiadó

Kiadás éve: Budapest, 2013

Oldal szám: 272. oldal

Kötés: Ebook

Fordította: Gázsity Mila

ISBN: 9789636898427

Ajánlom: Bárkinek, aki szereti a hasonló történeteket. :)

Ennyi csillagot adok rá:

A második rész:

Eredeti kiadás:

Az eredeti kiadást, több nyelven is lefordították, német, svéd, olasz, cseh, norvég nyelveken is, meg persze magyarul is. :D

Végszó:

Szóval, a sztori nekem nagyon bejött, alig várom, hogy megszerezhessem a következő részeket, és olvashassam. :D Nagyon tetszik az író stílusa is, szépen fogalmaz. :) Csak ajánlani tudom mindenkinek, megéri elolvasni. :) További szép estét, és boldog Halloweent mindenkinek!

Smurfettereads