Értékelés:

Ez volt az első kötet, amit az írótól olvastam, és remélem, hogy nem is az utolsó, nekem tetszik a stílusa. Érdekesnek, érdekes volt a történet, a felépítése is tetszett. Tetszett, hogy Jack Ketchum nem köntörfalaz, nem húzza el a mézesmadzagot az olvasók előtt, és nem írja túl a dolgokat, hanem beleránt a valós életbe, ami maga a pokol, és ezt jól beledörgöli az olvasója képébe, bár azért van, amit nem mer megmutatni, mert David a narrátor retteg, és nem akarja ezt már látni és megmutatni, mert túl sok lett hirtelen neki. De bámészkodni, azért az, jó volt, amíg még bírta a gyomra, amint jöttek a durva dolgok, és ami már nem a Játék volt, azt már nem bírta nézni, csak amit már muszáj volt, akkor…

Izgalmas, de egyszerre hátborzongató és gonosz is, nagyon gonosz. Ez a kötet nem egy tündérmese, épp ellenkezőleg. Jack Ketchum az olvasóit lehúzza magával a pokol legsötétebb bugyraiba, ahol egy bizonyos nő él a gyerekeivel, és a szomszéd haverokkal, akikkel ugyanazt kellene csinálni, mint az áldozatukkal. Persze, azért van kivétel, ami erősíti a szabályt, mert nem mindenki volt bántalmazó, erőszaktevő, csak néző… mint a moziban, vagy a tv-en. Egy ideig biztos szórakoztató lehet nézni, hogy agyon kínozzák a másikat, de ahhoz már kell egy kis adag bátorság, hogy szembe merjen nézni az ellenféllel, de ahhoz túl puhány már...

Amit azzal a két lánnyal tettek, főleg az egyikkel… felháborító, undorító, beteges, szomorú, hogy nem volt senki, aki megakadályozta volna, vagy tett volna valamit ellene, hogy ne így alakuljanak a dolgok, ahogy a végén. A segítség is csak akkor érkezett, amikor már késő volt, nagyon késő, de egyszer mindenki megkapja a maga jussát. Remélem, tényleg így is van, még ha nem is mindenki volt bűnös. Nagyon sajnáltam, Meget és Susant, az elejétől a végéig szimpatikusak voltak nekem, nem is értem, hogy történhetett meg velük ez az egész. Hol a búbánatban voltak ilyenkor a rendőrök? Vagy a szülők? Vagy valaki, aki normális, és tesz valamit, amivel segíthetne nekik, de ááá…

Sokszor nem értettem egyet Daviddel sem, pedig ő is szimpatikus volt nekem, elsőre megkedveltem, de amint becsatlakozott a falkába, kezdett taszítani, bár ő csak a néző, a mesélő volt. Az ő szemén láthattunk bele az eseményekbe, már amikbe hagyott betekintést, azért neki sem volt gyomra végig nézni az egész kínzást, ami ott lent a pincében folyt, amit nem is csodálok. Amint a falka tagja lett, egy kicsit megutáltam, már azért is, ahogy Meghez viszonyult, amilyen hatással volt rá, az-az átkozott nő, akit nem neveznék nevén, mert nem érdemli meg, ahogy a kölkei sem. Egyáltalán nem sajnáltam őket, hogy lelécelt-e a férje, vagy mi lett vele.

A nő volt a felnőtt, akinek több esze kellett volna, hogy legyen, de csak egy perverz, beteg szörnnyé vált a kötet közepétől a végéig, pedig eleinte nem is tűnt olyan rossz arcnak, de amint nem úgy csinált valamit, Meg vagy a húga, jött a durva büntetés, amit nevelés céllal használt egy beteg elméjű szörnyeteg. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy bánthatta azt a kislányt, aki még arrébb se tudott menni, nemhogy elmenekülni előle, nem értem, hogy volt képes vele megtenni azokat, amiket tett. Ennek az emberi szörnynek nemhogy esze nem volt, de lelkiismerete sem, ahogy a kölkeinek se. Undorító, és még bevontak a körbe még undorítóbb kölköket is… Gusztustalan, amit tettek.

Gusztustalan, hogy ez ténylegesen valójában megtörtént a múltban, vagy bármikor újra és újra megtörténhet másokkal, és senki, aki segítene, mert inkább elfordítják a fejüket, és úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy mi történik a háttérben, akár gyerekkel, akár felnőttekkel, főleg a nőkkel. Jobb azt nem tudni, mert nem az ő dolga, bezzeg, ha vele történne ilyen, és senki sem segítene rajta, már rína a szája, hogy senki sem segített rajta, amikor kellett volna.

Kedvenc idézeteim:

 „A bűn terhe alatt a lélek nem menekülhet.”

(Iris Murdoch: The Unicorn)

„Most megpróbálom mindezt megváltoztatni, ha bírom. Elmesélem a mi kis történetünket. Innen kezdve, végig, megszakítások nélkül.
[…] Mert sosem tudtam igazán megadni a jussod.
Hát most itt a csekkem. Rég lejárt, nincs rajta fedezet.
Váltsd be a pokolban!” (19. oldal)

„– Na, elkezdődött!” (38. oldal)

„– H.lye kis sz.ros! – Ezt mondta.
Ez igazán megdöbbentett, annyi szent.
Persze Ruth úgy káromkodott, mint egy kocsis. Többek között ezért szerettük. […]
Mindenki megkapta a magáét.
Ez viszont mindig csak hétköznapi szitkozódásnak minősült, igazából harag nélkül. Nagyjából annyit tett, hogy lehetett szegény flótás kárárára röhögni, és mi éltünk is a lehetőséggel.
Ruth így jellemezte az embereket.
Nagyjából mi is ezt a módszert követtük. A barátaink mind idióták, g.ciládák, hájfejek vagy hígagyúak voltak. Az anyjuk meg sz.rtúró maca.
Ez viszont teljesen másként hatott. Azt mondta, sz.ros, és ezt komolyan így értette.
Kíváncsi voltam, vajon mit követett el Meg.” (67-68. oldal)

„– És ha megadod nekik, amit akarnak, akkor egyszerűen egy kis r.ngyó vagy, drágám. Tudod, mi az a r.ngyó? Tudod, Susan? Persze, hogy nem. Túl fiatal vagy még. A r.ngyó, az olyasvalaki, aki szétteszi a lábát egy férfinak. Ilyen egyszerű. Hogy betaláljanak. […] Nos, a r.ngyók pedig verést érdemelnek. Ebben bárki megerősíthet. Szóval, csak figyelmeztetlek, hogy ha k.rválkodni próbálsz ebben a házban, akkor Ruth szétrúgja a seggedet.” (86. oldal)

„Jézusom, gondoltam, íme, az elkényeztetett hercegnő.” (106. oldal)

„Hiszen csak gyerekek vagyunk. Az ő tulajdonuk. A szüleinkhez tartozunk testben és lélekben. Amiből az következik, hogy a felnőtt világból származó minden valódi veszéllyel szemben kudarcra vagyunk ítélve, és ez nem jelent mást, mint reménytelenséget, megalázottságot és dühöt.
[…]
Én is ezt tettem. Pár röpke nap alatt fokozatosan megváltozott a hozzáállásom. Abbahagytam az aggódást érte. Teljesen eltávolodtam tőle.
B.ssza meg, gondoltam. Jöjjön, aminek jönnie kell.” (128-129. oldal)

„– Apa! – fordultam oda hozzá. – Láttál már olyat, hogy egy pasi megüt egy lányt?
Apám megvonta a vállát.
– Persze – felelte. – Azt hiszem. Kölyköket. Részegeket. Láttam egy-kettőt. Miért?
– És mit gondolsz… lehet ilyet tenni… bármikor?
– Lehet? Úgy érted, indokoltan?
– Ja.
Felnevetett.
– Nehéz kérdés – ismerte el. – A nők néha nagyon felbőszítik az embert. Általánosságban azt mondanám, hogy nem. Úgy értem, vannak ennél jobb módszerek is egy nővel szemben. Tiszteletben kell tartani, hogy ők a gyengébbik nem. Ha megteszed, erőszakos vagy, olyan verekedős, érted?
[…]
– Csak az a helyzet – folytatta –, be kell valljam, láttam már egy-két olyat, hogy megérdemelték. Bárban dolgozik az ember, lát ezt-azt. A nő sokat iszik, goromba lesz, meg hangos, néha még ki is gúnyolja a pasast, akivel van. Na, akkor mit tegyen az ürge? Csak üljön ott? Hát lekever neki egyet. Na, az ilyesmit azonnal le kell állítani. Ez olyan, mint kivétel, ami erősíti a szabályt. Sose szabad megütnöd egy nőt, soha. Isten óvjon attól, hogy egyszer rajtakapjalak! Mert ha mégis, akkor megnézheted magad. Néha viszont nem tehetsz mást. Addig feszítik a húrt. Érted? Oda-vissza működik a dolog.” (173. oldal)

„– Most mögötte kösd össze!
Meg szeme kipattant.
– Mögöttem? Hogy fogok akkor megmosakodni, ha…
Ruth felállt.
– Az isten verje meg! Ne feleselj itt nekem, kislány! Ha azt mondom, mögötted, akkor mögötted, és ha azt mondom, dugd föl a seggedbe, akkor azt is megteszed! Ne ellenkezz velem! Hallod? Az isten rohassza meg! Az isten rohasszon meg téged! Én majd megmosdatlak, de még hogy! Most csináld, amit mondtam! Igyekezz!” (187. oldal)

„Aztán felderengett az álmom.
Úgy éreztem, hogy valami belém mar.
Nem kaptam levegőt. Hirtelen előtörő, szédítő rémület lett úrrá rajtam.
A szoba koromfeketévé vált. Úgy éreztem, felrobbanok.
És rádöbbentem a szerepemre az egészben.
Ostoba, gondatlan árulásomra.
Gonoszságomra.
Éreztem, hogy úgy tör rám az elsöprő, visszafojthatatlan zokogás, mint egy kiáltás. Úgy éreztem, kiabálnom kell. Betapasztottam a számat, kibotorkáltam a szobából, és térdre roskadtam az ajtajuk előtt, az előtérben. Ott ültem, rázkódva sírtam. Nem tudtam abbahagyni.” (206. oldal)

„– Kipróbáljunk valamit?
Susan bólogatott. Meg is, erőtlenül.
– Lehet, hogy nem működik. De lehet, hogy igen.
– Gyerünk! – mondta Meg. – Csináld! – Nyöszörgött.
– Ne mozogj! – kértem. – Rád ehhez nincs szükség.
– Oké. Csináld! – mondta. – Kapd el őket!” (251. oldal)

„– Á, á – tiltakozott. – Nem. Beszélni akarok. Sosem beszélek. Soha nincs senki, akihez beszélhetek. De… – Furcsán nézett rám. – Hogy lehet az, hogy te itt vagy?
– Mindketten itt vagyunk. Susan is, én is. […] Emlékszel?
Mosolyogni próbált.
– Azt hittem, talán csak úgy képzellek. Azt hiszem, azelőtt sokat képzelődtem rólad. Sokat… sokat fantáziáltam. Képzelődtem, aztán… a képek elillantak. Néha meg akarja, nagyon akarja az ember, de nem tud semmit elképzelni. Semmi nem jut az eszébe. Aztán meg… mégis.” (260. oldal)

Könyv adatai:

Könyv:  Jack Ketchum: A szomszéd lány

Kiadó: Agave Könyvek, Budapest

Kiadás éve: 2022

Oldalszám: 304. oldal

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9789634198598

Fordította: Farkas Anikó, Kiss Attila

Borító: Tetszik, 10/8. Elég misztikus hatást ad.

Ajánlom: Leginkább 18 éven felülieknek, azoknak, akiknek eléggé erős az idegzetük és a gyomruk végig olvasni.

Ennyi csillagot adok rá:

Végszó:

Ez volt az első könyvem a szerzőtől, és talán nem is az utolsó, csak azt sajnálom, hogy nem akkor ismertem meg ezt a művét, amikor még élt. Kár, hogy már nem tud többet alkotni az utókornak. Tetszett Stephen King bácsi ajánlója a végén, jó volt olvasni egy szerző véleményét erről a kötetről. :)

További szép estét!

Smurfettereads