Április 30-án fejeztem be Stephen King: Kedvencek temetője c. kötetét. Korábban már láttam a könyvből készült filmeket, és tegnap újra is néztem az 1989-es verziót, ami bár tetszett, de nem annyira, mint ez a kötet. :D A könyvek, azok mindig jobbak, bár kivételek azért vannak. :D Örülök, hogy végre elolvastam ezt a kötetet is, Stephen King egy zseni, abszolút zseni. :D

Fülszöveg:

Értékelés:

Így most, hogy végre elolvastam Stephen King: Kedvencek temetője c. kötetét, sokkal jobban tetszett nekem, mint a belőle készült filmadaptációk, amiket korábban már volt szerencsém látni is. Ismertem már annyira a történtet, hogy tudjam miről fog szólni ez a kötet, nem volt újdonság, hogy mi is fog majd történni majd benne, de így is tudott elég sok meglepetést okozni. A szereplők a filmben, engem teljesen hidegen hagytak, de most így olvasva a könyvet, nagyon megkedveltem őket, főleg Ellie-t és Gage-et, Louist, meg Rachelt, Jud-ot, és Norma karakterét, még Louis kollégái is kedvelhetőbbek voltak, mint például Rachel szülei. Az apját jó formán, úgy fejbe vágtam volna egy ásóval, aztán elástam volna azért, amilyen volt, és ahogy Louissal is viselkedett. Pont, amikor a családnak a legnagyobb szükségük lett volna a nagyszülőkre, akkor volt a legszánalmasabb, és a legutálatosabb a nagypapi. Egy görény. Nagyon meggyűlöltem, és amit gyerekként tettek Rachellel... Annyira, de annyira idegesítő volt az öreg, hogy csak, na. Nagyon nem bírtam az öreget, egyáltalán nem voltak szimpatikusak a feleségével együtt. Ellenben a Creed családdal, és Juddal és Normával, őket nagyon megszerettem.

A történet maga eleinte nagyon lassú lefolyású, és eléggé komor annak ellenére, hogy az elején még nem sok minden történik a beköltözésen, és az ismerkedésen kívül. Eleinte engem lesokkolt, hogy milyen hosszú az „Álatemető” rész, amit azt hittem elírtak, és egy kissé zavart is, de aztán ezen túltettem magam, belerázódtam az első száz oldal után a történet menetébe. Annak ellenére, hogy eleinte lassú, lagymatag tempót diktál, elég komor néha, már-már sötét hangulat veszi körbe a karaktereket, ami aztán szépen lassan beleivódik a bőrük alá, ahogy az olvasóknak is, legalább is én végigizgultam, és vártam, hogy történjen valami ijesztőbb is, ami aztán jött is, nagy bánatomra, és persze a karakterekére is, mert innen már nem volt visszaút. A történet azzal kezdődik, hogy egy kedves család új helyre költözik, és egészen addig, szép és jó minden, de a körülmények és az események bizarr láncolata nem könnyíti meg az életüket. Ami addig szép és jó volt, onnantól hátborzongatóvá, és ijesztővé válik, és csak a rettegés meg a félelem veszi őket körbe. A sors, vagy az a bizonyos helyszín hatalma befolyásolja-e a dolgok menetét, vagy így volt ez már előre megírva, hogy minden úgy történjen, ahogy csak azt kell…

Megértettem, hogy Louis miért tette meg először, de nagyon sajnáltam, amiért ennek így kellett történnie, főleg a befejezés előtti pillanatok miatt. Végig valami más befejezésben reménykedtem, habár tudtam, hogy nem az lesz, de reménykedtem, hogy King bácsi nem lesz most az egyszer olyan kegyetlen a karakterekkel. Valami boldogabbat, mint ami lassan kialakult, és amibe az a hely belehajszolta őket, akár akaratlanul, vagy akarattal is tette. Azt a helyet annak ellenére, hogy lenyűgözően felépítette, King bácsi, annyira hátborzongató, de mégis tetszett nekem, bármilyen bizarr is volt az állattemető, meg a csigavonalai, a wendigoval együtt, vagy mi volt az a lény. Hátborzongató, de mégis jó, mert King bácsi tudja, mi a jó, és mivel kell a frászba kergetnie az olvasóit, meg a karaktereit is. :D King bácsi egy zseni, és remélem, még több ilyen zseniális könyvet alkot még a jövőben is, alig várom, hogy még többet olvashassak tőle. :D De előtte még a Csipkerózsikákat is be kellene fejeznem végre, amit már 2021 óta húzok-halasztok. :D

De visszatérve a Kedvencek temetőjére, ami nagyon izgalmas, még akkor is, ha nagyon lassú lefolyású, és az első két fejezet több mint 100 oldalnyi, amivel eleinte nagyon lassan tudtam csak haladni, egészen addig, míg le nem kerültem az első 100 oldalt, aztán kezdtek beindulni az események, ami később visszafordíthatatlan események láncolatát indította be, és megállíthatatlanul zötyögött tovább az utolsó pár oldalig. De a hangulata végig megvolt. Komor, feszült, drámai, már-már pattanásig feszült hangulat, amit King bácsi nagyon jól felépített, ahogy a helyszíneket és a karaktereket is. A pillanatnyi érzéseket, cselekményeket. Louis nagyszerű, és példátlan apa, nekem nagyon tetszett a karaktere, ahogy a gyerekeivel, és a nejével bánt. Rachel is jó anya, bár néha elég nyuszi volt, bár nem csodálom a gyerekkora miatt, amilyen trauma érte már akkor is, amiért nem bírt elmenni sose egy temetésre, és a halálról, se mert beszélni...  A két gyerkőc, meg vitték az egészet, imádtam Ellie cserfes száját, és a gőgicsélő Gage-t, annyira cukik voltak. :D Jud és Norma meg sokkal jobb nagypapi és nagymami lett volna, még én is elfogadtam volna őket, nagyszülőknek, Rachel szülei helyett. Aranyos párosok voltak. :)

Kedvenc idézeteim:

„Rachel hirtelen abbahagyta a sírást, és kihúzta magát.
– Csak nem…?
– De igen – mondta Louis szorongva. Vagy nem is szorongva: félve. Mi több: halálra rémülve. Az elkövetkező tizenkét évüket zálogosította el ezért a látványért; Eileen tizenkét éves lesz, mire letörlesztik a kölcsönt.
Nagyot nyelt.
– Nos, mi a véleményed?
– Az, hogy gyönyörű – mondta Rachel, és Louis szívéről nagy kő gördült le.” (11. oldal)

„– Itthon vagyunk – mondta halkan Rachel, le nem véve a szemét a házról.
– Iton – visszhangozta elégedetten az ölében ülő Gage.
Louis és Rachel egymásra meredt. Eileen szeme is kitágult a visszapillantóban.
– Te!
– Na ne!
– De!
Egyszerre szólaltak meg, aztán egyszerre nevették el magukat. Gage rájuk sem hederítve csak szopta tovább a hüvelykujját. Már csaknem egy hónapja pötyögte, hogy „ma-ma”, és egyszer-kétszer olyasmivel is megpróbálkozott, ami lehetett „pa-pa” is, vagy csupán Louis képzelte annak.” (12-13. oldal)

„– Remélem, valóban van itthon sör – mondta Louis, és beljebb lépett.
– Ha sörről van szó, soha nem hazudok – mondta Crandall.” (25. oldal)

„– Ez már csak így van az életben, Ellie. Járt utat járatlanért el ne hagyj! Mert ha elkódorognál, és még a szerencse is elhagy, hát egy-kettő küldhetik utánad a nyomolvasókat!” (46. oldal)

„Aki meghalt, az meghalt. Mit akarsz még?” (81. oldal)

„Valahol azt olvasta, hogy az átlagos embernek mindössze hét percébe telik, amíg kikapcsol, és eloldódik a háta mögött hagyott naptól. Hét perc alatt váltja föl a tudatot az öntudatlanság – mint amikor az elvarázsolt kastélyban egyszer csak váratlanul eltűnik a fal. Mindig úgy érezte: van ebben valami kísérteties.” (107. oldal)

„– Jön már a mentő?
– A felesége most hívja őket. Nem vártam meg.
– Csak kórházba ne… – suttogta Norma.
– De bizony kórházba – szólt Louis. – Őt nap megfigyelés és gyógyszeres kezelés, és utána a saját lábán jön haza, kedvesem. És ha megmukkan, megetetem magával az összes almát itt. Magházastól.” (145. oldal)

„– Maga derék ember, Louis, csak túl sokat kérdez. Az embernek néha bele kell vágnia olyasmibe, amit helyesnek érez – azzal vége. Úgy értem: amiről a szíve azt súgja, hogy meg kell tennie. És ha utána elkezd rágódni a dolgon, és úgy érzi, megfeküdte az agyát, amit művelt, úgy, mintha a gyomrára ment volna, olyankor megbánja, és azt képzeli, rosszul tette. Érti, ugye?
– Értem – mondta Louis, és arra gondolt, hogy Jud alighanem olvasott a gondolataiban, amikor a hegyről lefelé jövet a réten át közeledtek a házak fényei felé.
– Csak épp az nem jut az emberek eszébe, hogy nem a szívükben kellene kételkedniük, hanem éppenséggel ezekben a kétségekben – mondta Jud, és erősen Louis szemébe nézett. – Erről mi a véleménye, Louis?
– Az a véleményem – szólt lassan Louis –, hogy igaza lehet…
– Arról pedig, amit az ember szíve rejt – a legjobb nem beszélni. Nem igaz?
– Hát…
– Ez már csak így van – mondta Jud, úgy, mintha Louis helybenhagyta volna szavait.” (192-193. oldal)

„Hűha, öregem, benned aztán tökéletes gyilkos veszett el. Micsoda hidegvér!” (200. oldal)

„Most nekem is elkelne egy kis segítség, hogy odataláljak a konyhaajtóhoz, gondolta, és hirtelen megborzongott.
Bezzeg, ha kinyúlna a sötétből egy segítő kéz, mekkorát ordítana! Abba sem tudná hagyni!
Megdermedt, a szíve vadul kalapált. Szedd már össze magad, hagyd abba ezt a marháskodást! Nyugi… nyugi…
Hol az a kibaszott macska?” (235. oldal)

„Úgy tűnt, Gage szótárában a csecse bizonyos rejtjelkulcs szerint annyit jelentett: Most rókáznom kell, nagyon sajnálom, tessék félrehúzódni!” (238-239. oldal)

„– Az emberek sok mindenfélét gondolnak arról, hogy mi történik a halál után – mondta. – Egyesek szerint vagy a mennyországba jutunk vagy a pokolra. Mások úgy képzelik, hogy újjászületünk, és megint kisbabává válunk…
– Tudom, az a karnáció vagy mi.” (276. oldal)

„– Mert olyan az ember, mint a völgy virága: ma kinyílik, holnap elhervad és megsemmisül. Az emberi élet egyetlen évszak csupán: jön és eliramlik. Imádkozzunk.” (296. oldal)

„– Akarsz sétálni menni?
– Menni, menni! – helyeselt Gage lelkületesen. – Hol a tojci ap-pu?
Gage, szabatos fordításban, a tornacipőjét kereste. Louis mindig elámult a szövegén, nem csak azért, mert olyan aranyos volt; úgy vélte, az apró gyerekek úgy tanulják a nyelvet, mint a bevándorlók, innen is, onnan is elkapva egy-egy foszlányt.” (309. oldal)

„Alighanem tévhit, hogy az emberi lélek csak bizonyos mennyiségű iszonyatot képes befogadni és átélni. […] Nem könnyű beismerni, de a tapasztalat azt mutatja: amikor már végképp elborul a látóhatár, olyankor az iszonyat iszonyatot szül, a balszerencséből újabb, immár szükségszerű balszerencse fakad, mígnem mindent elnyel a feketeség. És talán minden kérdések legfélelmetesebbike éppen ez: mennyi borzalmat visel el az emberi lélek úgy, hogy még mindig megőrzi éber, befogadásra kész, lankadatlan józanságát. Azt talán mondani sem kell, hogy a folyamatban van valami hajmeresztő, már-már bohózati abszurditás; egy adott ponton az egész már-már mulatságossá válik. És talán ez az a pont, amikor az ember vagy megússza ép elmével – vagy összeomlik, és a téboly prédája lesz.” (321. oldal)

„– Tudja, vannak azok a mesék meg filmek is a halottakról, akiket Haitiben boszorkánysággal támasztanak fel; fogalmam sincs, van-e a dologban igazság. Zombinak hívják őket, és a filmeken látni, ahogy lassan, sután ide-oda csoszognak, és csak merednek maguk elé üres szemmel.” (377. oldal)

„Olyan utat keres, amelyen nem szabad végigmennie.” (404. oldal)

„Érzem már, hogy közeledsz… Te nyirkos kezű halál… […] Értem mikor jössz el már?” (439-440. oldal)

„Maradj ki ebből, hallod-e! Ne ártsd bele magad, mert nagyon-nagyon megbánod.” (457. oldal)

„Elképesztő látvány lehetek, gondolta sötét élvezettel.” (473. oldal)

„Ne gondolkozz, rajta! Vágj bele!” (507. oldal)

„Édes vagy, Tigris! Szeretlek! Hiszek benned! Mindig is szeretni foglak, és hiszek benned, és örökké fiatal maradok, és a szívemben csak egyetlenegy Óz él majd: az az aranyos nebraskai szélhámos! Szeretlek…” (534. oldal)

„Aznap este jóval éjfél utánig fennmaradt, és pasziánszozott.
Éppen új lapokat osztott magának, amikor hallotta, hogy nyílik a hátsó ajtó.
Amit felvállalsz, az a tiéd, és előbb-utóbb vissza is tér hozzád, gondolta Louis Creed.” (Epilógus)

Könyv adatai:

Könyv: Stephen King: Kedvencek temetője

Kiadó: Európa, Budapest

Kiadás éve: 2020

Oldalszám: 586. oldal

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9789635040094

Fordította: Szántó Judit

Borító: A borítója tetszik, hangulatos. :)

Ajánlom: Leginkább azoknak, akik szeretik Stephen King köteteit, és lehengerlő stílusát. :D

Ennyi csillagot adok rá:

A kötet korábban már megjelent az Állattemető címmel is.

Végszó:

A Kedvencek temetője abszolút kedvenc lett, sokkal jobban, mint a belőle készült filmek. A szereplők nagyon meggyőzőek, ahogy a történet is lassan csordogálóan hátborzongatóan izgalmas. Egész végig fent tartotta az érdeklődésemet, nagyon kíváncsi voltam már rá, bár először megijesztett a fejezetek hossza, de tetszett. Szeretem King bácsi stílusát, ahogy keveri a sötét dolgokat az izgalmakkal, és a feszültséggel, a drámai hatásokat, meg a komor pillanatokat. :D King bácsi egy zseni. :D

További szép estét!

Smurfettereads