Alexandra Bracken: Sötét elmék c. könyv értékelése
Hozom az idei év második értékelésem, ami egy csalódás volt, hatalmas csalódás. Egy kihíváshoz választottam ezt a könyvet, mert már jó rég várakozott a várólistán az Alexandra Bracken: Sötét elmék, de hatalmas csalódás ez nekem, pedig bíztam benne, hogy jó és izgalmas lesz, de nem lett az...
Fülszöveg:
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
"Egy nap titokzatos betegség üti fel a fejét, mely a tizenéves gyerekeket támadja. A kór gyorsan terjed, és félelmetes pusztítást végez. Csak kevesen maradnak életben. Ám amikor kiderül, hogy a megmaradt fiatalok mellékhatásként különleges, de egyben veszélyes képességekkel rendelkeznek, megkezdődik a „rehabilitációs táborokba” gyűjtésük, ahol kutatók és orvosok dolgoznak azon, hogy a gyerekek újra egészségesek legyenek. Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben megy, hisz az elnök fiát már meggyógyították. És bár a közvélemény úgy tudja, hogy ezeket a helyeket a gyerekek megmentésére hozták létre, valójában kegyetlen eszközökkel próbálják féken tartani őket.
Ruby szintén túlélte a betegséget, így nála is megjelent egy képesség, amely talán mind közül a legveszélyesebb. És képtelenek uralni. Tízéves volt, mikor Thurmondba, a legkegyetlenebb táborba hurcolták. Az évek teltek, a napok egyformák voltak, és nem volt semmi remény, hogy egyszer majd kiszabadul Ám egy nap az egyik ápolónő segítségével sikerül elmenekülnie, de hamar kiderül, hogy a nőben sem bízhat, így egyedül kell boldogulnia. Útközben találkozik Liammel, Charlesszal és Suzuméval, akik szintén táborlakók voltak egy másik városban. Közösen indulnak el, hogy megtalálják East Rivert, ami a szóbeszéd szerint az egyetlen biztonságos menedéket jelentheti a szökött gyerekeknek. Az út során Ruby és Liam egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ám amikor elérik az East Rivert, kiderül, hogy semmi sem olyan, amilyennek látszik."
Értékelés:
Végre megszabadultam ettől a könyvtől, szívem szerint már az első két fejezet után megszakítottam volna az olvasást, és a falnak csaptam volna Ruby miatt, de nem tettem meg mégsem, mert féltettem a könyv épségét, de a szereplőket legszívesebben kinyírtam volna, kivéve három személyt, és az Liam, Suzume és Pufi. Csak őket bírtam elviselni, Ruby hülyeségeit viszont utáltam. Annyira önző, önsajnáltató, beszari, a saját képességétől is rettegett, nemhogy megtanulta volna kezelni.
Néha tök feleslegesen agyalt mindenen, az akció kész vicc, a sztori annyira unalmas, és lapos, hogy többször olvasás közben is le csukódott a szemem, pedig épphogy elkezdtem olvasni, és még csak 5. oldalnyit haladtam benne. Azt hittem csavaros és izgalmas sztori lesz, de tévedtem. Már előre tartok a könyvből készült filmtől, hogy az is ilyen szar lesz, mert addig nem mertem megnézni, míg ezt el nem olvastam, de legalább most már értem miért húztam ez idáig, hogy ne olvassam el. XD Bár hallgattam volna a megérzéseimre, de kellett egy kihíváshoz...
Rubyt megszöktetik egy táborból, hogy beálljon ő is az ellenálláshoz, de aztán megszökik, hogy három másik tinihez csatlakozva, elérjenek valakihez, aki tudna nekik segíteni hazatalálni, és néha-néha belekavarodnak egy kis akcióba, üldözésbe, de igazából csak ennyi. Ruby egyfolytában dilemmázik, hogy maradjon-e velük, vagy lépjen le, de nem teszi meg mégsem. Idővel eljutnak East Riverhez, de korántsem az, aminek látszik. Szökött Srác mégsem olyan, amilyennek hiszik, de mire kiderül, már késő lett...
Liamnek, Rubynak, meg Pufinak, el kell dönteniük, mi a fontosabb, kockáztatni, hogy ott maradjanak, és újra elkapják őket, vagy tovább mennek együtt megkeresni a családjukat... De a végére semmi sem úgy alakul, ahogy azt előre eltervezték...
Kedvenc idézeteim:
"Ennek a Fehérzaj-hatásnak sem kellett volna másnak lennie.
De más volt." (7. oldal)
"Akiket a föld alá temettek vagy elhamvasztottak, nem tehetnek semmit, csak azok emlékeiben kísérthetnek, akik szerették őket. Eltávoztak közülünk. Örökre.
És az a tünetlista, amit a tanárok összehajtva, összekapcsozva küldtek haza, amit százszor hirdettek a hírekben, ahogy a halottak képei végiggördültek a képernyő alsó sávjában? Sosem azoktól a gyerekektől féltek, akik meghaltak, nem attól rettegtek, milyen üresség marad utánuk.
Tőlünk, a túlélőktől féltek." (14. oldal)"– Felálltok és fegyelmezetten elhagyjátok a buszt – üvöltött. (…) – Tízes csoportokba rendeződtök, bevisznek benneteket tesztre. Ne próbáljatok futni! Ne beszéljetek! Ne csináljatok semmit, amire nem kaptok utasítást! Aki nem tartja be ezeket a szabályokat, az büntetést kap.
(…)
– Basszál egyedül! – kiáltotta valaki a busz hátuljából." (18. oldal)
"Valamelyik nyomorult gyerek hányni kezdett; a függönyön át láttam sötét, árnyék-alakját. Mellette nem ült senki, az ő kezét nem fogták. Csak ő volt és a hányótál. Az én szívem pedig szinte kiugrott a helyéből a félelemtől, hogy a mellettem ülő mesebeli hercegnő kicsináltat, mint valami megvadult kutyát. Nem tudja mi vagyok… nem tudhatja.
Paranoiás vagy, állapítottam meg magamról. Szedd össze magad!" (44. oldal)
"Meg kellett tanulnunk, hogyan találhatunk némi szórakozást, mert nem voltak álmaink, nem volt jövőnk, nem voltak történeteink azokon kívül, amelyeket magunk teremtettünk magunknak." (60. oldal)
"– Micsoda unalmas bemutatás!" (92. oldal)
"– A büdös frrr…!
Liam a lóerők közé csapott, tövig nyomta a gázpedált. Mintha elfeledkezett volna arról, hogy a jármű csak Dodge Caravan, nem egy BMW, mert fél órának tűnt, mire százra gyorsított. Black Betty karosszériája rázkódni kezdett, jobban, mint azt az út göcsörtössége indokolta volna. Gyorsan hátrapillantottam, Rob városi terepjárójára számítottam, de élénkpiros platós kisteherautó üldözött, és az utas oldali ablakon kihajoló, fegyvert tartó férfi nem Rob.
– Ugye megmondtam! – kiáltott Pufi. – Ugye megmondtam, hogy a fejvadászok!
– Igen, igazad volt. De próbáld egy kicsit hasznosítani magadat!" (115. oldal)
"– Ez mégsem olyan, mint a biciklizés, te seggfej!" (121. oldal)
"Végre. Rosszul vagyok attól, hogy olyan dolgokra kell az időt vesztegetünk, amelyek egyáltalán nem számítanak." (140. oldal)
"– Mozdulj már, fordulj le végre, még ebben az évszázadban, ha lehet. Basszus, ráérsz, szöszmötölj, elmélkedj a világegyetemről…" (150. oldal)
"– …Próbálsz megélni, és megteszel mindent, ami tőled telik – fejeztem be helyette a mondatot." (198. oldal)
"Vadul öleltem, nem féltem, nem volt bennem semmi feszélyezettség; úgy elöntöttek az érzelmek, hogy kis híján könnybe lábadt a szemem.
– Most meg tudnálak csókolni! (…)
– Kérlek, ne!" (256. oldal)
"Halott. Miss Finch korábban működő funkciók megszűnésének sorozataként írta le a halált. Már nem lélegzik. Nem mozdul. Megáll a szív. Nem álom. Úgy éreztem, hogy ez mégsem lehet ilyen egyszerű.
– Amikor egy szerettünk meghal, nem kel fel többet – mondta Miss Finch. – A halálból nincs visszatérés, nem lehet „visszacsinálni”, meg nem történtté tenni. Lehet, hogy azt kívánjátok, bárcsak visszajönnének, de fontos megértenetek, hogy ez nem lehetséges, és nem fognak visszatérni hozzátok." (280. oldal)
"A nyulaknak méltósággal kell viselkedniük, és mindenekelőtt legyen meg a hajlandóságuk, hogy elfogadják a sorsukat." (294. oldal)
"– Indulás! Éljünk ennek a nyavalyás mának!" (302. oldal)
"Hallgass a hetedik érzékedre!" (337. oldal)
"– Tarts ki! Mindenképpen kijutunk innen. Ha tudsz, mozogj!" (428. oldal)
Könyv adatai:
Könyv: Alexandra Bracken: Sötét elmék
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2018
Kötés: Puhatáblás
Oldalszám: 462. oldal
ISBN: 9789632619583
Fordította: Bozai Ágota
Ajánlom: 14 éves kortól
Ennyi csillagot adok rá:
Végszó:
Szóval, nekem nem tetszett ez most, és még nem vagyok benne biztos, hogy ezek után kelleni fog-e nekem a második része, de a filmre azért még kicsit kíváncsi vagyok. További jó olvasást mindenkinek! :)
