Két hete fejeztem be John Cure: Hontalan lelkek (Hontalan lelkek 1.) c. kötetét. Habár lassabban haladtam vele, mint szerettem volna, azért tetszett, izgalmas volt végigkövetni a karakterek sorsát, bár nekem nem volt túl nyomasztó, se nem félelmetes, de eléggé jó horror, pszicho-thriller volt. :D

Fülszöveg:

Értékelés:

Imádom a horrort, minden mennyiségben, bár olvasni még keveset olvastam ebből a műfajból, de igyekszem még többet olvasni idén. A Hontalan lelkek c. kötet nagyon izgalmas volt, és rejtélyes, de nekem kiszámítható volt, sejtettem, ki lesz az igazi gyilkos, és az író nem is rejtette el annyira, hisz annyira nyilvánvaló volt, hogy ki lesz az. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ő lesz az, aki. Ezen nem kellett sokat agyalnom, csak eleinte nem sejtettem, hogy miért is tesz valaki ilyen aberrált dolgokat, főleg gyerekekkel, de a bosszú éltette, hogy bosszút álljon mindenkin, aki csak ártott neki, vagy megpróbálta megakadályozni őt a cselekedeteiben. Na, az ilyet szívesen megnézném egy mozifilmben, kíváncsi lennék, hogy oldanák meg a mozivásznon, főleg a szereposztásokat. :D Leginkább Gerald-ét és Robinét. :D Meg persze a többiekét, és Jack Homa seriffét. :P

Jack Homa seriff igyekezett megoldani a gyilkossági ügyet, de leginkább csak téblábolt, tehetetlenségében nem sok mindent tudott tenni. Nekem így is tetszett, hogy majdnem minden egy adott emberhez futott, csak nem vették időben észre. Sőt nem is tudták, hisz az egész város, mélyen titokban tartotta a szörnyűséget régről, de a titkokkal az a baj, hogy idővel a felszínre jutnak, akár így, akár úgy, de mindig kiderülnek, ezzel sem volt másképp. Mert végül is, senki se nyitotta ki a száját a nagy titokról, amitől a város bűzlött, mert a nép éppen lincselős hangulatban volt, és csoda, hogy visszatért valaki bosszút állni, hát nagyon nem. Nem is vehették volna észre a nyilvánvalót, hisz, meg sem fordult a lehetséges gyilkos a seriff fejében sem… pedig ott volt a szemük előtt. Egészen a legvégéig nem vették észre, csak amikor már nagyon, de nagyon késő volt... Akkor akart volna cselekedni, amikor már nem igazán tehetett semmit, mert már vége lett mindennek… Előkerült a rejtélyes sorozatgyilkos, de hogy meglepődtek rajta, azt nagyon bírtam. XD

Egyébként egyik karakter se sejtette, pedig voltak, akiknek megsúgták az álmaik, de hát a jótékony homály, jó sokáig elfedte előlük, na meg persze az író is kiverette a fejükből az igazságot... XD De visszatérve a sztorira, nagyon bírtam, bár nekem nem volt, se nem ijesztő, se nyomasztó, se félelmetes nem volt. Én rajongok a jó horrorokért és ez rettentően izgalmas volt, bár engem zavart, hogy egy fejezet majdnem 20 oldalas, nagyon tömör volt így, és nagyon lassan haladtam vele, meg elég lassú volt maga a történet is, de nem bántam meg, hogy elkezdtem olvasni, mert nagyon tetszett, sőt izgalmas volt. Főleg a legenda, meg a szellem gyerekek, és Gerald körüli dolog, ami belengte ezt a karaktert, nagyon érdekes volt, szerettem volna róla még többet megtudni. Meg arról a bizonyos ládáról is, egy kicsit többet, mert engem kíváncsivá tett a dolog, meg a dögkút is, habár az eléggé bizarr volt... Főleg, a leírás és az elmondottak alapján, hogy mire is használták... De imádtam olvasni, alig várom a folytatást, szerencsére már a polcomon csücsülnek a Rekviem egy halott lányért, és a Démonok ivadéka, A fekete ernyős férfival együtt, alig várom, hogy sorra kerüljenek. :D

Merészen állítom, habár még csak ez az első könyv, amit az írótól olvastam, de nem is az utolsó, mert felkeltette ezzel a kíváncsiságomat, a többi könyvével kapcsolatban, ami már megjelent, és ami meg fog jelenni a közeljövőben, hogy John Cure a hazai horrorok koronázatlan királya lehetne, alig várom, mit tartogat még a tarsolyában. :D Remélem, a többi könyve is ugyanilyen jó, mint ez a Hontalan lelkek c. kötet. George magyarázata a Hontalan lelkekről, nekem különösen tetszett, katolikus vagyok, és én hiszem, hogy létezik menny és pokol, meg a köztes világ, sőt a szellemek és a kísértetek is, meg minden, ami velük járhat, a démonok, angyalok is. :D Ezért tetszett nekem, még a Senkik Birodalma elképzelése is, és a Lélekfutárok, bár én félek mindenféle bogártól, még a hangyáktól is, pfúj. XD Szóval, kíváncsi vagyok, mit tartogat még John Cure a tarsolyában, milyen rémisztő dolgokat. :D

Robin viszont tök aranyos volt, imádtam a kis beszédhibás, kisfickót. :D Olyan aranyos volt, amikor beszélt, hihetetlenül cuki volt, imádtam. :D Timet is megkedveltem, meg a másik két srácot is, bár Dan eléggé nagy arcú volt az elején a srácokkal, és Robinnal is, gúnyos volt, de azért szerethető volt ő is, még nem tudta gyerekfejjel, hogy mit szabad és mit nem… Jó kis csapat voltak ők, Eddie és Tim is nagyon kedvelhetőek voltak. Őket nagyon sajnáltam, a három srácot, ők aztán tényleg nem ezt érdemelték volna, sőt egyik gyerek se, akikkel ilyen csúnyán elbánt ez az aberrált szemétkupac… Nem ezt érdemelték volna, és nem így, ahogy. Szörnyű volt olvasni is, ez annyira barbár volt… Az író egyébként nagyon kegyetlenül elbánt velük, főleg a kisebbekkel. Ők tényleg nem ezt érdemelték volna, azokat a részeket nem szerettem olvasni.

A szülők bűnei miatt szenvedhettek a legkisebbek ez nem ért. A Wallance családot nagyon megkedveltem, Suzy nagyon kedvelhető volt, meg amúgy mindenki más is, nem igazán van olyan személy, akit utálnék a könyvben, még Brendant is bírom. XD Meg George-t is, és a két FBI nyomozó is szimpi volt, Peterrel együtt, meg az alkoholista négyes brigád. XD Voltak a szörnyűségek ellenére jó poénok is, az író jól eloszlatta a humort, a kellően komor, drámai pillanatokkal, meg a tragikus halálesetekkel. :D Gerald pedig abszolút érdekes karakter volt, az elejétől a végéig. :D A szellem gyerekek is szimpatikusak voltak, nekem tetszett a leírásuk, nem igazán voltak ijesztőek, inkább érdekesek, engem nagyon kíváncsivá tettek, főleg a legenda miatt, és a daluk is tetszett. :D Jó kis történet volt. :)

Kedvenc idézeteim:

„– Remélem, tudod, hogy ez nem a legmegfelelőbb hely egy nőnek és egy hatéves kisfiúnak arra, hogy az éjszakát itt töltsék – közölte Lis. – És arra sem, hogy kilométereket gyalogoljanak. Nem beszélve arról, hogy David el sem bírna sétálni a városig!
– Ennyi? – Tom felegyenesedett, merev arccal figyelte feleségét. Még soha nem látta ilyen ingerültnek, vadnak, idegesnek és egy tojásai védő tyúkanyónak egyszerre.
Tyúkanyó. Talán valóban az volt. Lis is csak a kis David miatt aggódott.
– Hallod? – kérdezte Lis. – Figyelsz rám egyáltalán Thomas Robertson?
– Befejezted? – kérdezte Tom, és tehetetlenségében ingerülten megemelte a hangját. – Azt hiszed, nem tudom, milyen szar helyzetbe kerültünk?
Elizabeth egy hosszú pillanat után lenézett az autóra, majd gúnyos hangon folytatta:
– Kocsi? Ez egy – nyelt egyet –, ez egy ócskavas, amit a hülye bátyád sózott rád. Én mondtam, hogy ne vedd meg, könyörögtem. Tessék! Itt a tragacsod, és ez nem az első eset, hogy szarban hagyott minket!
– Hülye picsa! […] – Befognád?” (13-14. oldal)

„A férfi az autó motorháztetője és a motor közt feküdt. A feje a kocsi bal oldalánál hátrabillenve, élettelenül lógott ki a motorháztető alól. Mindkét szeme helyén egy-egy csavarhúzó ágaskodott az égbolt felé. Az arcát a felismerhetetlenségig összetörték. A nő a kocsi mellett eshetett térdre, a feje a bezúzott üvegen keresztül lógott be a kocsi hátsó utastérbe, mintha csak bekukucskált volna valamiért.” (32. oldal)

„– Bárhogy is lesz, én elkapom a fickót! És nem érdekel semmi, egyszerűen kitépem a beleit, és a fülébe gyömöszölöm! – csapott a kocsi tetejére.
– Tégy belátásod szerint.” (34. oldal)

„– Takajodj! Gyejünk, te csak egy játék maci vagy! – mondta reszkető hangon, de a szemét még nem nyitotta ki. – Nem félek tőled! Te egy játék vagy, az én játékom! Takajodj!” (42. oldal)

„– A tudatalattid segít neked, jó tanácsot ad. Erről szól a dolog.” (69. oldal)

„– A farkam nem kéne a fülükbe? Mi? Ezek a szarzsákok azt hiszik, hogy én nekik fogok trógerolni, mint egy csicska köcsög? – mondta egyszer fennhangon, mikor Caroline megkérdezte, hogy miért nem megy vissza a vasúthoz rakodni.
– Robert, szükségünk van a pénzre. Nem ülhetsz itthon egész nap. A vasútnál legalább van alkalmi munka, de ha elszúrod azt is, akkor nem tudom, mi lesz velünk – állt vele szemben Caroline.
– Megmondtam! Nem leszek a csicskája egyetlen egy faszszopónak sem! Kész. Pénz ide, vagy oda. Ha nincs rendes munka, akkor semmilyen ne legyen. A kurva anyjukat! Még hogy vasút! Meg a faszom! – kelt ki magából, és ezzel lezártnak tekintette a témát.” (76-77. oldal)

„Csendre, békességre vágyott nem akart több gyomorfelkavaró gyilkosságot látni. Szinte marta a bűntudat, amíg a gyilkos szabadlábon járt. Soha nem volt képes felfogni, hogy viselkedhettek az emberek állat módjára, hogyan voltak képesek előre megfontolt szándékkal gyilkolni?
Ennél sokkal kegyetlenebbek és gonoszabbak voltak az emberek, hiszen az állatvilágban nem történt értelmetlen gyilkosság. A ragadozók a létfenntartás ösztönének köszönhetően vadászták le állattársaikat.
Az emberek viszont? Az ember a legnagyobb és legbrutálisabb állat volt. Az emberállatok nyereségvágyból gyilkoltak, vagy valamilyen aberrációnak köszönhetően, hirtelen felindultságból.” (90-91. oldal)

„Fantáziálni nem bűn – tördelte a kezét.” (132. oldal)

„– Jó, rendben. Mondtál, amit mondtál, én meg hallottam, amit hallottam.” (137. oldal)

„– Nagyon is tudom! […] – Az a helyzet, hogy ez a város az utóbbi időben egy vágóhíd lett! Ez a kurva nagy igazság!” (165. oldal)

„– Istenemre mondom, én mindjárt lepetézek!” (175. oldal)

„– Nekem nagyon is az az érzésem, hogy Mr. Hartfield gyerekfejjel gondolkodik, elvégre nem beszélne ilyen sok sületlenséget – mondta Benjamin élcelődve.
– Sületlenséget? – csattant fel Joe. – Nem én mérgelődök, hanem maga, és semmi másért, csak mert viszket a töke. Istenemre mondom, húzzon rá egy puncit!” (176-177. oldal)

„– Mondok én magának valamit, George – kezdte ismét John. – Szarok a maguk fene nagy összetartására, titoktartására, vagy hívja, aminek akarja. Úgy csinálnak, mintha valami különös fajt képeznének az emberiség bugyrain belül itt, Edgar's Hillben. Pedig szerintem maguk egyszerűen buták, már elnézést, egyszerűen, akár egy kapart lyuk.
– Lehet, hogy igaza van, de az igazság az, hogy maga nem ebben a közösségben él. Magának gőze sincs az itt élő emberek mentalitásáról, valóban másként gondolkodnak.
– Másként gondolkodnak? Maguk ezt erre felé így mondják? A városka tisztelt és nagyra becsült seriffje asszisztált egy brutális gyilkosságnál, aztán mindenki hallgat. Meggyaláztak és megöltek egy embert, mert önbíráskodni volt kedvük. Na, de fátylat rá, emberek! Felejtsük el! Előfordul az ilyesmi. Egyszerű és természetes, mint ahogy a nap keleten kel fel. Tudja mit, igaza van, ez valóban másként gondolkodás.
– Gúnyolódik.
– Nézze, sokfelé jártam már. Találkoztam mindenféle kultúrával és emberrel. De ilyet még sehol nem láttam, vagy hallottam, hogy egy város szépen eltusol egy gyilkosságot. Egy kollektív gyilkosságot.
– Maga ezt nem érti.
– Szerintem maga sem – szólt közbe Eva.
– Talán. De én ismerem az itt élő embereket.” (187-188. oldal)

„– A tények önmagukért beszélnek, kár szépíteni.” (218. oldal)

„– Mi a franc volt ez az egész Howarddal? – kérdezte Arnold Portman egy fűszálat rágcsálva.
– Nem tudom, pajtás, de én még ilyet nem láttam – mondta Ben. – Nem hiszek a természetfölötti dolgokban, de ez felettébb különösnek tűnt.
– Ez az egész erdő el van átkozva – közölte Harris hideg nyugalommal a hangjában.
– A dögkútról is mondtak mindenfélét. Hartfield mégis élve jött vissza – szólt közbe Thomas Moon.
– Tényleg? – Harris Hartfieldhez fordult. – Mi van odalent, ember?
– Egy lakosztály. Kábeltévé, vízágy, két négyzetméteres pezsgőfürdő.
– Én komolyan kérdeztem! Mi az ördög van ott lenn?
– Pontosan az, maga az ördög. Sötét van és büdös. Az egész nagyon félelmetes.” (247-248. oldal)

„Remélte, hogy láthatja hóhérának arcát, de a kalap széles karimája beárnyékolta.
– Az élet csak vicc – mondta Thomas, és becsukta a szemét –, és most jön a poén.” (281. oldal)

„– Maga már beleesett az ördögi körbe?
– Így is mondhatjuk. Tehát vannak emberek, akik haláluk után nem hagyhatnak itt minket, mert a testüket ugyan elhagyja a lelkük, de nem juthatnak be sem a mennyországba, sem pedig a pokolba, hanem megrekednek a két világ között. Végül is egy kicsit még itt vannak, egy kicsit meg a másik helyen, de még sincsenek igazából sehol.” (315-316. oldal)

„– A purgatórium a katolikus vallás szerint a tisztítótűz, hogy az ember a bűneitől megszabadulva bebocsátást nyerjen a mennyországba. Ez, amiről mi beszélünk, valami sokkal rosszabb dolog. Ez egy nyugtalan állapot a Senkik Birodalmában, ahonnan még bárhová kerülhet az ember lelke. A mennyországba és a pokolba is. Vagy örökre ottmarad a Senkik Birodalmában.” (316. oldal)

„– Kérlek, próbálj meg nyugodt maradni. Nem adhatjuk fel!” (359. oldal)

„– Nagyon örültem a találkozásnak, de a játéknak sajna véget kell vetnem.” (403. oldal)

Könyv adatai:

Könyv:  John Cure: Hontalan ​lelkek (Hontalan lelkek 1.)

Kiadó: Álomgyár, Budapest

Kiadás éve: 2020

Oldalszám: 426. oldal

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9789635700028

Ajánlom: Azoknak, akik szeretik a horrort, és a pszicho-thrillert, meg John Cure munkásságát. :)

Ennyi csillagot adok rá:

Következő részek:

Végszó:

Nekem tetszett ez a kötet, habár elég lassan halad a maga útján a sztori, de így volt jó. Jack Homa seriff kedvenc lett, bár nem kapkodta el gyilkosságok megfejtését, de azért nem volt rossz karakter. Robint abszolút imádom, alig várom a következő részt, nagyon aranyos kisfiú, és a szüleit is megszerettem. :) Meg Timet is... Gerald érdekes egy karakter volt, szerettem volna róla többet megtudni, ahogy Brendan is, mindkét karakter izgatta a fantáziámat, szimpatikusak voltak, meg a két FBI ügynök is. :D Alkoholista négyes baráti társaság is csak feldobta a sztorit, ahogy Joe poénjai is, vagy beszológatásai is. :D Kíváncsian várom a folytatásokat! :D

További szép estét!

Smurfettereads