Mostanában egy kicsit eltűntem, nem hoztam újabb bejegyzéseket, de most már végre igyekszem visszatérni. :) Tavaly decemberben olvastam, és fejeztem be Baráth Viktória: A ​lótusz virága (Szabadon 2.) c. könyvét. Bár egy kicsit félve kezdtem el. Féltem, hogy már megint csalódni fogok, de aztán mégsem. :D Elizabeth személyisége A napfény földje c. könyvben annyira taszító volt számomra, de ebben a részben, nagyon nagy változáson ment át. Érezhető volt rajta, bár néha fel-fel akart bukkanni az önző és magával törődő beképzelt Elizabeth, de javára vált az Afrikai és az Indiai út egyaránt.

Fülszöveg:

Értékelés:

Az első részben nem volt túl szimpatikus nekem Elizabeth. Nagyon sok szempontból nem szívleltem ezt a nőt, de aztán elkezdtem olvasni A Lótusz virágát, és érezhető volt rajta, hogy átment azon a bizonyos átváltozáson, bár néha előjött belőle a másik rosszabbik jelleme, de végül csak megváltozott. Pedig az első részben túl nagyképű, és beképzelt volt. Csak a hatalom, meg a pénz volt neki a fontos. Nem nézte kin gázol át, csak ment előre. De az Afrikai út, Elefántcsontpart, és egy különleges személy az életében, nagyon megváltoztatta… Nem úgy tért vissza Londonba, ahogyan elment, valami megváltozott benne. Elindult egy olyan úton, ami tele van akadályokkal, és bár nem mindig könnyű a helyes utat választani, ő igyekezett megtalálni a megfelelő megoldást, amire csak tudta. Tetszett Elizabethben az is most, hogy teljesen más lett a gondolkodás módja. Jobban átgondol, tervez, megfontol, és igyekszik úgy nekiállni a dolgoknak, hogy ne féljen, ne rettegjen attól, hogy mi lesz a következő lépése, bár azért néha eléggé megnehezítette neki az írónő… :D

Már nem csak a pénz meg a hatalom érdekli a legjobban, hanem az, hogy jót tegyen, cselekedjen, valami maradandót, mielőtt eljön a vég, hogy valami azok után is fenn maradjon, ha ő már nem lesz… Ez nekem most nagyon tetszett benne, hogy mert változtatni, nem csak az életszemléletén, hanem egy csomó mindenen. Hogy nem torpant meg az előtte álló akadályok elől sem, mert küzdeni, cselekedni, még akkor is, ha cseppet sem könnyű a jelenlegi helyzete... Sajnálom is érte, hogy mindezen túl kell mennie, hogy át kell esnie ezeken a dolgokon, bár egy kicsit váratlanul jött, nem számítottam rá, hisz az első részben semmi jele nem volt... Csak az idegösszeomlásai, a pszichikai betegsége. De azt szeretem benne, hogy harcol másokért, és csak utána magáért. Amikor már kénytelen szembenézni a saját problémáival. Eleinte hiányzott nekem Adam a történetből, az első részben nagyon csúnyán elváltak, és azt hittem, hogy ott fog kezdődni, ahol vége szakadt a történetnek, de hirtelen nagyot ugrott az időben. Elizabeth már egy nyugis faluban tengeti a napjait, ahol az a legkisebb problémája, hogy a bicikli kerekének találjon egy megfelelő gumit, mert mindig leenged neki, vagy kilyukad…

Az előző részben nem így gondolkodott, cselekedett egészen addig, míg nem jött az Afrikai út, most meg az Indiai út, ugye... De Afrika óta nagyon sok minden történt, és nagyon sokat változott, és ez részben bizonyos személyeknek is köszönhető. Elsősorban, Adamnek, hogy egy új szemléletmódot mutatott neki, és a gondolkodásmódjára is hatással volt, meg a későbbi cselekedeteire. Aztán jött Ava, és az új lehetőség. Egyenesen India, és egy kis csapat, akik elkísérték. Liamnek is nagyon sokat köszönhet, én végig drukkoltam nekik, hogy történjen már valami köztük, mert akkor már úgy voltam vele, Adam nem lesz, csak az emlékeiben, de mekkorát tévedtem. XD Másodsorban ott volt neki Leah és Noah, meg persze Andrew és Julie is, őket is nagyon megkedveltem, mint Liamat is, Adamet meg végképp imádom. :D

Szóval, volt neki elég támasza ezen az úton, akik átsegítették a legnehezebb pillanatokon, de ezen kívül azok a helyek ahol jártak, egytől egyig csodálatosak, és lenyűgözőek, most úgy szívesen elmennék Indiába, még akkor is, ha ennyi borzalom létezik ott is, mint amit Viki Elizabeth-en keresztül bemutatott. Elképesztő volt, azok a sok gyerkőcök isszák meg mindennek a levét…  De ennek ellenére, egy csomó szépség megtalálható, még ennek a sok borzalomnak ellenére is, úgy, mint bárhol szerte a világban, mindennek több arca van, nem csak két fajta… Az egyik szörnyűbb, mint a másik. Vagy épp ellenkezőleg, gyönyörűbb, mint a másik… sose tudni.

Az írónő egy csomó meglepetést, és újdonságot mutatott meg ebben a regényben, nem csak a történetben, de a szereplők is sokkal szerethetőbbek, mint az első részben voltak az Elefántcsontpartiak, úgy az Indiaiak is nagyon kedvesek voltak. :D Nagyon sok mindent tanított nekem is ezzel a könyvvel az írónő, sőt a vége egészen megható volt. Méltó lezárást kapott úgy gondolom. Örülök, hogy ezt is elolvastam, hisz imádom Viki könyveit, bár nem mindegyik lett teljesen a kedvencem, de ez igen. :D Ezt tényleg tökéletesen hozta, mint annak idején A főnököt, amibe azonnal beleszerettem. :D

Nagyon szép történet kerekedett a végére, még én is éreztem azt a bizonyos varázslatot, amiről Liam beszélt Elizabethnek. Sok csodás pillanat volt ezen az úton, amik engem is megérintettek. Tetszett ez a kis spirituális utazás, ahol megismerhettem, egy új világszemléletet, egy lenyűgöző világot, szokásokat, hagyományokat, legendákat. India annyira színes, nagyon szerettem róla olvasni, teljesen lenyűgözött, mint Elefántcsontpart, meg az ott élő emberek. Jó volt belelátni a vallásba is, megismerni az indiai hagyományokat, jobban belelátni egy kicsit egy másik kultúrába is, hogy hogyan élnek, mit csinálnak meg hasonlók. :) Egy két helyszín csodálatos volt, lélekemelő, főleg a Dharamshala szerzeteseknél a púdzsa, a Gurudwara Bangla Sahib szikh temploma, és a hagyományai, szokásai, a Diwali, meg a Langar. Mumbai, Új-Delhi, Agraba meg a Tadzs Mahal, ezek a helyek nagyon szívderítőek voltak, főleg a templomok leírása belülről, elképzelni milyen is lehet az igazi szikh templom vagy a Tadzs Mahal… elképesztő, de az még inkább, ha én is a saját szememmel láthatnám ezeket a csodákat egyszer. :)

Kedvenc idézeteim:

„Gyakran gondolkozom azon, hogy olyan az életem, mintha egy angol kisvárosról szóló regényben élnék. Mindenkit ismerek, mindenki ismer, és persze jócskán van részem bonyodalomban is.” (6. oldal)

„Szeretem az életemet. Szeretem, hogy nyugodt vagyok, hogy a legnagyobb problémám az, éppen melyik könyvet olvassam, vagy mit főzzek ebédre.” (22. oldal)

„– Ugye tudod, hogy a családodként mi mindig melletted fogunk állni? Bármi is történjen…
– Most nem gondolhatok magamra. Talán magamat már nem tudom megmenteni, de a világnak szüksége van segítségre. Addig kell dolgoznom, amíg csak tudok.” (42-43. oldal)

„– Lazíts egy kicsit! Nem dől össze a világ, ha valami nem úgy sikerül, mint ahogy elterveztük.” (47. oldal)

„– Csak hallgass az ösztöneidre!” (52. oldal)

„– Ha ide születtél, nincs sok választásod. Teszed, ami épp a legjobb.” (74. oldal)

„– Te és az áldott jó lelked!” (90. oldal)

„– Te egy kedves, vicces és csinos lány vagy! […] – Meg fogod találni azt, aki ezt tudja értékelni.” (102. oldal)

„– Miért, mi van ott?
[…]
– Megtanítják, hogyan válj lótuszvirággá!” (121. oldal)

„– Meg fogjuk csinálni! Hidd el!” (174. oldal)

„Török a kenyérből, belemártom a szószba, és a kezemet használva kanalazok a tésztával az ételből. Már az első falat is mennyei. Most érzem először azt, hogy valójában én még soha nem ettem igazi indiai ételt. És milyen igazuk van, hogy kézzel esznek! Elvégre is, a tapintás is ugyanolyan érzékszervünk, mint a többi. Mi, nyugatiak, csak a szemünket, az orrunkat és a szánkat használjuk evésnél, de minél közelebb kerülünk az ételhez, annál áthatóbb az evés élménye.” (186. oldal)

„Az egészséges vita előremozdítja a világot, és gondolkodásra késztet.
Sajnos nálunk ez egyáltalán nem így működik. Nyugaton, ha vitába szállsz valakivel, azt támadásnak veszik. Mindenki foggal-körömmel védi a saját, igaznak vélt álláspontját, és soha senki nem gondolkodik el a hallottakon. Akkor is úgy vélik, nekik van igazuk, ha a másik minden kétséget kizárólag bebizonyítja az ellenkezőjét. Sajnos képtelenek vagyunk megküzdeni a saját egónkkal. Ez a bennünk rejlő bizonytalanságból fakad. Ha mindenki csak egy kicsit magabiztosabb lenne, könnyebb helyzetben lenne az egész emberiség, mert nem lenne szükség a bizonyítási vágyunkat villogtatni.” (204. oldal)

„Régebben sem kedveltem az esküvőket, mert borzalmas példák voltak előttem: a szüleim házassága, akik ugyan sok mindent elértek, egy percre sem tűntek boldognak egymás mellett […]” (218. oldal)

„De ezek a kapcsolatok eleve halálra voltak ítélve. Vagy minden házasság ilyen? Létezhet igaz szerelem és boldog, közösen megöregedő, hosszú élet?” (218. oldal)

„– Csak úgy ragyogsz!” (231. oldal)

„[…] Ezért azt mondom, tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a kezelése sikeres legyen, és én is meg fogok tenni mindent azért, hogy a legteljesebb életet élhesse. De ehhez nem szabad azon gondolkodnia, hogy mi lesz a következő héten vagy hónapban. Örüljön minden egyes napnak úgy, mintha egy ajándékot kapna az élettől. Mert akkor nem az idő hossza fog számítani, hanem az, hogy minél értékesebben töltse.” (247. oldal)

„Ha hinnék a tündérmesékben, azt gondolnám, hogy ez az igazi boldogan éltek, amíg…” (268. oldal)

Könyv adatai:

Könyv:  Baráth Viktória: A lótusz virága (Szabadon 2.)

Kiadó: Álomgyár, Budapest

Kiadás éve: 2022

Oldal szám: 268. oldal

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9789635701438

Ajánlom: Azoknak, akik szeretik és ismerik már jól Viki stílusát, azoknak ajánlom ezt a részt is. :) Meg persze azoknak is, akik meg szeretnének vele ismerkedni. :)

Ennyi csillagot adok rá:

Előző rész:

Végszó:

Ez a rész minden szempontból jobb volt, csak egy nem kellett volna bele, és az a betegség, ami mindent tönkre akar tenni, az elején nem is értettem, minek került bele, de végül is nem rontott az olvasás élményén. Viki néha kegyetlenül elbánik a karaktereivel, jól meggyötri őket, de örültem, hogy ez a rész végül is boldog befejezést kapott, egy nagyon aranyos befejezést. Elizabeth, tényleg megváltozott. :) Most már kíváncsian várom az írónő következő regényét, remélem, az sem okoz majd csalódást. :)

További szép estét!

Smurfettereads