Értékelés:

Ez a könyv, pont akkor akadt a kezemben, amikor még én is alig találok ki a saját pöcegödrömből, ahová egy hete bujkál az én kis lelkem, bár igyekszik fel-felbukkant a mélyről, de van, ami mindig vissza löki a mélybe, hogy egy cseppnyi jókedv se jusson neki, és így teljesen átéreztem Molly és Norman érzéseit is. Habár csak még jobban lehangolt, de akadtak olyan pillanatok is, amikor mosolyt csalt az arcomra. Ez a történet szép kerek, és megállja a helyét a lélektani krimi-thriller műfajban, végig izgalmas volt követni a karakterek életét, leásni a lelkük mélyére, lassan kinyílik, mint egy virág, és értelmet nyer az esemény összes rejtélyessége, kiderülnek a mélyre rejtett titkok, amiket elástak a jó mélyre, amitől mindig is féltek, hogy végül megvívják a harcot a saját démonaikkal.

Mollyt nagyon hamar megkedveltem, de közben még sajnáltam is, amiért ilyen sors jutott neki, főleg hogy egy ilyen anya jutott neki, nem is találok rá olyan szót, amivel jellemezhetném ezt a nőt, bár egyrészt megértem, de na, álljon már meg egy percre, és kapjon észhez... Nem csodálom, hogy Mollynak ő volt a saját démona... Legszívesebben onnan én is menekültem volna, mert az a nő, nem egy anya, az tuti. Ő egy undorító nőszemély, gusztustalan, és önző, velejéig önző, amit tett a saját lányával, és a fiával... Meg sem érdemelte volna őket, se a férjét. Úgy sajnálom Charlie-t is, hogy ilyen családba került. Őt ezer százalék, hogy az a sátáni nő nem érdemelte meg a sorstól... se Mollyt.

Normant is megkedveltem, eleinte nagyon para volt szegény, de aranyosnak tűnt, olyan kis ártatlan bárány, őt is eléggé hamar megkedveltem, de őt még jobban sajnáltam, főleg amilyen családi háttérrel rendelkezik... gusztustalan, legszívesebben az apját agyon verném, azt a hülye idiótát, nem is értem, hogy nem vette ezt észre senki időben, miért nem tűnt fel senkinek? Nem csoda, hogy Norman élete teljesen eltorzult, ilyen torz szülővel... Az se csoda, hogy elfordult a világtól is, az emberektől, hisz ők is elfordultak tőle, cserben hagyták, amikor a leginkább szüksége lett volna a segítségre, vagy csak egy jó szóra, bármire, de nem még inkább belerúgtak...

Daisy elejétől kezdve nagyon furcsának tűnt, nem nagyon igazodtam ki rajta, és nem tudtam hova rakni az egész sztoriban, de lassan, ahogy ez a történet kinyílt, mint egy virág, úgy kerültek a helyére a dolgok, és az ő szerepe is a helyébe került a kirakósnak, mint a puzzle-ban, és teljes egésszé vált a lényeg. Pedig eleinte nem volt nekem szimpi, mert nem értettem, miért tagadja meg Normantől az igazságot, de most már átlátom a dolgokat, és megértettem, hogy csak megakarta védeni, a rossztól, Norman saját démonától.

Masont eleinte nem tudtam, hova tenni, fura fickó volt, de nagyon laza, teljesen másabb, mint Molly és Norman együttvéve. Eleinte nem volt a szívem csücske, én vele kapcsolatban teljesen másra számítottam, hogy másképp történnek az események, és nem úgy, ahogy. Hogy végül kiderül, ő a velejéig gonosz démon, de tévedtem. XD A közepe felé, már rájöttem, hogy ő a történet színfoltja, aki valamiféle felüdülést hoz, a sötétségbe, és a depis részekbe, és igyekezett is felszínre csalogatni a kis Mollyt, onnan ahová sok-sok éve elmenekült, többé kevésbé sikerrel is járt. Sir Winstont viszont imádtam, annyira cuki kis mopsz, olyan különleges, mint a gazdája. :)

Kedvenc idézeteim:

"Az előbbi a legszűkségesebb ruháimat, a laptopomat és néhány kedves, személyes emléktárgyamat rejtette, míg a másodiknak a létezéséről sem tudtam. Ez a helyzet a láthatatlan batyukkal: húzzák a vállad, de csak azt érzed, hogy valamiért nagyon nehéz megmozdulni". (9. oldal)

"Egy tömeggyártott tucatfigurának láttam magam, aki semmivel sem tűnik ki a közösségből: nem vagyok modellalkat, és a kor szuperzsenije sem az én rozzant, földi porhüvelyemet szemelte ki gazdatestül. Bármit mondanék is magamról, az legalább egymilliárd másik embert ugyanúgy jellemezne." (9-10. oldal)

"Irtózom ezektől az utaktól, de olykor meg kell tennem, hogy elhagyom a biztonságos odúmat. Nincs más választásom. Körülöttem kábult, szürke tömeg. Senki sincs jelen. Úgy érzem, mintha láthatatlan lennék. Talán nem is élek? Ha élő vagyok, akkor érzékelniük kéne a jelenlétemet, de senki nem vesz rólam tudomást." (18. oldal)

"Azt mondta, a titkok azért vannak, hogy legyen mit elrejtenünk, és ő mindig is nagyon figyelt rá, hogy tele legyen vele. Senkire sem tartozik, hogy hova megy, kivel találkozik, mivel tölti az idejét, mint ahogy az is az ő dolga, hogy mi zajlik a testében. Ha egyszer meghalok, senki se fogja tudni jelentette ki régebben, és én nagyon is együtt éreztem vele. Meggyőződésem volt, hogy az én halálom is olyan esemény lesz, amire rajtam kívül senki nem kap meghívót." (22. oldal)

"Egyedül voltam. Sokszor órákat üldögéltem padokon, és azon gondolkodtam, hogy lehet az, hogy több millió ember örvénylik körülöttem, mégsem tudok egyikkel sem kapcsolatba lépni. Igazából sosem jöttem ki jól velük, mintha nem azonos fajba tartoznánk. Folyton úgy éreztem, mintha vizslatnának, feltérképeznék a gyenge pontjaimat, és ítélkeznének felettem, így hát inkább elkerültem őket." (35. oldal)

"Mi van az olyan emberekkel, mint én, akik még huszonhét évesen sem tudják, mihez kezdjenek az életükkel? Akik nem éreznek magukban kellő tehetséget és érdeklődést semmilyen hivatás iránt? Akik félénkek, és egyáltalán nincs bennük kezdeményező készség? És akik a harmadik ikszhez közeledve sem találtak még partnert, és a gyerekvállalás is csak valami távoli, homályos elképzelés, amit jó lenne abszolválni az előtt, hogy az összes petesejtjük öngyilkos lesz? Nos, az ilyen emberekre általában rásütik a lúzer bélyeget, és a kezükbe nyomnak egy egyirányú jegyet a társadalom peremvidékére, Szürkefalvára, ahol végtelen melankóliában tengethetik el a legkevésbé sem Instragram-kompatibilis életüket. Ha eddig nem derült volna ki, két szélsőséges megnyilvánulási formám a szarkazmus és a szentimentalizmus, de mindkettővel csak a bizonytalanságomat próbálom leplezni.
De hát nem éppen azért vagyok itt, hogy új életet kezdjek? Hogy kiderítsem, mire vagyok képes, és megpróbáljam legyőzni a gátlásaimat?" (38-39. oldal)

"Ha létezik a Sors nevű troll, abban a pillanatban elégedetten összedörzsölte a tenyerét." (65. oldal)

"Hazugság volt az egész. Egyetlen dolog tart örökké: a halál." (96. oldal)

"Van nála valami, amire szükségem van, ami jobban kell, mint az étel, és én meg fogom szerezni." (117. oldal)

"– Lehet, hogy rossz ember voltam azelőtt…
– Szerintem a legtöbb ember fél attól, hogy rossz – méláztam. – De nem hiszem, hogy te az vagy.
Arra gondoltam, hányszor éreztem, hogy hülyének néznek, vagy egyenesen megvetnek amiért, más vagyok. Pedig manapság divatos hangoztatni, hogy a másság áldás, és mindenki egyedi és különleges a maga nemében. Miért csak elméletben működik, és bukik meg rövid úton a gyakorlatban az egymás iránt tanúsított elfogadás és megértés?" (151. oldal)

"– A hétfejű sárkányra számítottam, de ez se rossz – nevetett." (158. oldal)

"– Néha előfordul, hogy valaki megbántja az embert a szavaival, és olyankor fáj…" (177. oldal)

"Az óra ketyeg, egyre csak ketyeg. Fogy az idő, és fogy az élet." (212. oldal)

"– Figyi, szókimondó vagyok. Bocs, ez van. Vágom, hogy néhány embernek ez para, de én kimondom a frankót úgy, ahogy van." (246. oldal)

"(…) De én kedvelem őt, érti? Látom, hogy… egyszerűen látom benne a jóságot, az értéket, amit senki nem vesz észre…" (273. oldal)

"– Nézze – sóhajtottam –, nem mindenki olyan erős és magabiztos, mint ön. Vannak emberek, akiknek nehezére esik a beszéd, vagy egyáltalán az, hogy mások közelében legyenek…" (287. oldal)

"– Pokoli dolog kívülállónak lenni. Iszonyatos betegnek és elesettnek lenni…" (287. oldal)

"– Higgye, én is ezt érzem… mérhetetlen dühöt és sajnálatot. Igazságtalan a világ? Az. (…) Az nem kifejezés. És hányni tudnék attól, hogy ez megtörténhet, hogy senki sem vesz észre semmit, hogy mindenki eltolja magától a felelősséget… Tehetetlennek érzem magam." (309. oldal)

"– A növények olyan különlegesek – folytattam. – Azt hiszed, hogy nem is élnek, mert csak ott állnak, és nem csinálnak semmit. De ez nem igaz. Ők is mozognak, csak sokkal lassabban, mint mi." (322. oldal)

"(…) azért, hogy az emberi lét milyen mocskos, sötét, szenvedéssel teli pöcegödörré tud válni, és sokaknak még csak esélyük sincs kimászni belőle. Sőt, arra sincs esélyük, hogy lássák: nemcsak a pöcegödör létezik, azon túl is vannak dimenziók. A szemem sarkán kigördült egy könnycsepp, és mintha megnyitottam volna egy csapott, hirtelen gejzírszerűen tört fel belőlem a zokogás." (353. oldal)

"Néha a feladat sokkal egyszerűbb, mint amilyennek tűnik – csak a józan paraszti eszünkre kell hallgatnunk." (366. oldal)

"Egyszer-egyszer eltűnődöm rajta, hogyan alakult volna az élete, ha máshova születik. Hol élne most? Mivel foglalkozna? Milyen álmokat kergetne? Elszorul a szívem, ha arra gondolok, milyen sokat veszített ő is, és a világ is." (392-393. oldal)

Könyv adatai:

Könyv:  Sienna Cole: Ahol a százszorszépek nyílnak

Kiadó: Álomgyár

Kiadás éve: 2020

Oldalszám: 394. oldal

Kötés: Keménytáblás

ISBN: 9786156013170

Ajánlom: Azoknak, akik szeretnek a lelkük mélyére ásni, akkor ez a te könyved! :)

Ennyi csillagot adok rá: 

Végszó:

Ez volt a harmadik olvasmányom az írónőtől, de ezt sokkal jobban átéreztem, mint az eddigieket, talán még az Elmejátékon is túl tesz, és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki szereti az írónőt, és a stílusát, nekem eddig tetszik. :) További jó olvasást mindenkinek!

Smurfettereads