Ma egy újabb értékeléssel jövök, egy nagy kedvencemről, ami most egy újraolvasás is volt egyben, a Brittainy C. Cherry: Lebegés (Elements - Az vagy nekem 1.) c. kötetről. :) Imádom ezt a sorozatot, úgy ahogy van, és imádom Tristan Cole-t. :) ❤ 

Fülszövege:

Értékelés:

Nagyon, nagyon szeretem ezt a történetet, jó volt újraolvasni, és ismét Elizabeth meg Tristan világába visszacsöppenni. :) Nem is tudom miért vártam ennyit a két olvasás között, mert ugyanúgy imádom, ahogy először. :) ❤ Emma pedig a legcukibb kislány, annyira szerethető, Faye pedig annyira nagyszájú, de őt is nagyon megszerettem. :) Tristan pedig egy álompasi, egy szexi félisten. :) Mindent imádok benne, már első olvasáskor is totál lenyűgözött, és levett a lábamról, és persze Zeusz, a másik imádni való cukiság. :) Most is élveztem minden percét az olvasásnak, és akárhányszor újra olvasnám, sose unnám meg. Ez a könyv maga a csoda. Letehetetlen, lenyűgöző, megható, érzelmes, szenvedélyes, egy csipetnyi erotikával, és persze a humor. :) Az írónő az egyik legnagyobb kedvenceim közé tartozik, ahogy ez a sorozat is. :) ❤

Annyi érzést felvonultatott ebben az írónő ebben a könyvben, és ezt nagyon imádtam benne, általa ennyi érzést megélhettem a szereplőkkel, szerelmet, bánatot, örömet, fájdalmat, szenvedést, feszültséget, drámát, és egy kis humort is tett melléjük, megannyi cukisággal karöltve. Már első olvasásra is teljesen levett a lábamról ez a történet, ez most sem volt másként. Tristan Cole egy álompasi lett számomra, ízig-vérig egy szexi félisten, akit csak imádni lehet, a hibáival együtt. ❤

Tristan Cole és Elizabeth Baley két összetört magányos szív, akiknek az élet nem igazán kegyelmezett, mindkettőjük sok szenvedésen mentek át, mindketten elvesztettek egy tragikus balesetben valakit, valakiket, akiket nagyon szerettek, de a fájdalom nem múlt el egy könnyen. Ki így, ki úgy gyászolt, míg egy napon a sors össze nem sodorta őket, és onnantól nem volt megállás.

Az elejétől a végéig, az első oldaltól az utolsóig teljesen magába szippantott ez a történet, és sokszor nagyon fájt értük a szívem, de sokszor meg is nevettettek, mert annak ellenére, hogy olykor nagyon fájdalmas szívet tépő részeket is felvonultatott az írónő, még pluszban rátett egy lapátnyi humort is, és cukiságot. :) Ami mellesleg nagyon jót tett a történetnek is, és nem húzza le nagyon az olvasót a melankólia, és könnyebben oldódnak fel a szereplők lelkivilága is. :)

Emma egyszerűen egy elbűvölő 5 éves kislány, akit csak imádni lehet, mert annyira cuki, és imádni való. Imádtam őt is, sokszor mosolyt csalt az arcomra, a Tristannal vívott párharca, párbeszéde, annyira megszerettem. :) Faye-t is. A nagyszájú, szókimondó legjobb barátnőt, akárhányszor bukkant fel, annyiszor a hasamat fogva nevettem a poénjain, és a beszólásain is. :) De volt, akit az elejétől a végig nagyon utáltam, utálok, és utálni is fogom. Az nem más, mint Tanner. Aki olvasta ezt, az úgyis tudja miért. :/ Dühös voltam, Tanner-re, és azért is mert a szereplők a történet során amennyit szenvedtek, még jött ő is, a megszállottságával, és az őrületével, pfff...

De aztán végre eljött nekik a happy, a várva várt boldogság, én pedig annyira örültem, ismét. :D Ki járt nekik a sok szenvedés után, megérdemelték egymást, a vége pedig tök cuki volt, imádtam. :) ❤

Kedvenc idézeteim:

"Lélegezz!
(…) A napokra is úgy tekintettem, mint a levegőre. Mindig csak az aktuális lélegzetvételre koncentráltam, és mindig csak egy napra terveztem. Attól féltem, a torkomon akad a levegő, ha ennél mohóbb leszek." (23. oldal)

"Képtelen voltam elfordítani róluk a szememet. Több volt, mint amennyit össze tudtam volna számolni, ugyanakkor szerettem volna alaposan szemügyre venni valamennyit. Ismertem ezeket a tetoválásokat. Klasszikus gyerekregények fő karaktereit ábrázolták.
Aslánt a Narniából. Az egyik szörnyet az Ahol a vadak várnakból. Egy vagont a Képzeletbeli vonatokból. A mellkasa az Alice Csodaországban egyik sorát idézte: „Mi itt mind őrültek vagyunk.”
Lenyűgözött, amit láttam. Egy férfi, aki nemcsak hogy ismeri a gyermekirodalom gyöngyszemeit, hanem a módját is megtalálta annak, hogy két lábon járó könyvtárként mindig magával hordja őket.
A nedves hajából csöpögő vízcseppek végigcsordultak a homlokán, majd utat találtak maguknak a tetovált mellkas felé. Dermedten bámultam. Vajon tudja magáról, milyen vonzó és milyen ijesztő egyszerre? (…) Egy, kettő, három…
(…)
Futás!" (60-61. oldal)

"– Akkor most mondd szépen, hogy csííííz!
– Csíííííííííííííz! – visította." (127. oldal)

"(…) Miért kellett ezt is elcsesznie? (…) Semmihez sem ért jobban, mint elcseszni valamit.
(…) – Ahogy én látom, magával egész jó munkát végzett.
– Még akkor is, ha nem olvastatta el velem a Harry Pottert?
– Ha szerencsénk van, legközelebb egy varázslóval randizik.
Felnevettem. – Még arra is sor kerülhet. Nem lenne meglepő." (134. oldal)

"Továbbra is úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Hogy akarom.
Ő és én együtt… Képtelenség volt még elképzelni is. Mindketten instabilak, sérültek voltunk, nem szólt mellettünk semmi sem. Ő volt a mennydörgés, én a villám, és már csak pillanatok választottak el bennünket attól, hogy kitörjön a tökéletes vihar." (151. oldal)

"– Én is örülök, hogy a kutyám odavan érted. Máskülönben azt hinném, hogy pszichiátriai eset vagy. Márpedig egy gazdának bíznia kell a kutyája ösztöneiben. Az állatok jobban meg tudják ítélni mások jellemét, mint az emberek.
– Tényleg?
– Tényleg. (…) – Miért szólít a lányod Madárnak?
– Ó… Mert amikor először találkoztunk, köcsögnek neveztelek, mire ő megkérdezte, hogy mit jelent a szó, amikor emberre mondjuk. Azonnal tudtam, hogy szülőhöz méltatlan szót használtam, és azzal magyaráztam ki magam, hogy nem köcsögnek, hanem vöcsöknek szólítottalak, hozzátéve, hogy a vöcsök egy ragadozó madár.
– Tehát azóta azt hiszi, hogy egy madár vagyok, ráadásul olyan, amelyik kisebb állatokkal táplálkozik.
– Szerintem inkább azt a fajta madarat látja benned, amelyik, mielőtt felfalná a kisebbeket, eljátszik velük egy kicsit.
Megrázkódott kissé. – Értem. Máris jobban érzem magam.
– Akkor jó – mondtam nevetve." (173-174. oldal)

"– Mert te hiszel a jóban, még így is, hogy össze van törve a szíved. És én már nem is emlékszem arra, hogy mi a jó.
(…)
(…) – Persze hogy lehetünk barátok – mondtam végül.
Úgy véltem, mindenki megérdemel legalább egy barátot, akiben megbízhat, és akivel megoszthatja a titkait, a félelmeit, a bűntudatát vagy az örömeit. Valakit, aki a szemébe nézve biztosítja arról, hogy elfogadja annak, aki, és tökéletesnek tartja akkor is, ha sebzett. (…) Elég jó ahhoz, hogy bárki barátja legyen.
De nem az enyém. Igazából nem akartam a barátja lenni, mert tudtam, hogy átlát a magamra erőltetett hamis boldogságon, és bármikor a fejemre olvashatja, ha mással nem a pillantásával, hogy a sérüléseim és hegeim ellenére még teljes ember vagyok." (174-175. oldal)

"– A Hihetetlen Hulk most felfog falni – mondta kéjesen.
– Jesszusom! (…)
– Jól vagy? – kérdezte.
(…)
– Tűnj el hallod? Mi a jó istent bámulsz? (…)
– Bocsánat. Hallottam, hogy sikítottál, és… – Elhallgatott, és csodálkozva felvonta a szemöldökét. Majdnem keresztüldöfött a pillantása. – Csak nem erotikus álmos volt? – kérdezte kuncogva, és hogy fel ne kacagjon, a szájára tapasztotta a kezét. – De! Erotikus álmod volt!
– Ne bámulj már, hallod? – kiáltottam rá, majd mérgesen kiugrottam az ágyból, és behúztam a függönyömet.
– Ugye, ugye, rossz kislány… Megmondtam, hogy ne olvasd azokat a könyveket." (182-183. oldal)

"– Most már mindent értek – súgtam.
Szinte láttam az ajkáról legördülő sóhajt, amellyel a közelségünket próbálta nyugtázni. – Mit értesz?
– Te féltékeny vagy.
– Féltékeny? Én? Csak egy narcisztikus pasinak támadhat ilyen gondolata. Nevetséges!
(…) – Nem értem, miért vagy zavarban. Teljesen normális dolog, ha valaki egy idő után intim érzelmeket kezd táplálni a szomszédja iránt. Miért gondolod nevetségesnek?
(…) – Miért? Tényleg azt akarod, hogy felsoroljam az összes indokomat? Hát, jó. Először is, már megint nem borotválkozol egy ideje, és úgy nézel ki, mint egy favágó. Visszataszítóan, hogy finom legyek. (…) Ahogy a torzonborz szakálladdal kinézel, azon sem csodálkoznék, ha ágyékkötőben járnál. Szoktál zuhanyozni egyáltalán?
– Szoktam. Ha akarod, hazamehetünk, és lezuhanyozhatunk. Ketten. Megspórolnánk egy csomó vizet.
– Nézd csak, most meg környezetvédő lettél hirtelen.
– Nem igazán. Csak szeretem, ha nedves leszel. – Még jobban elpirult, ami, az arcát pettyező szeplőkkel együtt, csak még szebbé tette." (211-212. oldal)

"– Kisasszony! Már aludnod kellene!
Felnyögött. – Tudom mama, de ezt nézd! Ezt most nem a papa küldte. (…) Ezek Tristan családjától jöttek.
– Nekem? (…)
Emma bólintott. – Azt üzenik, hogy szeretnek – suttogta, és megemelte a fényképezőgépet. – Ezt le kell fényképezni. Gyere mama, azt akarom, hogy te is rajta legyél. (…)
– Oké, most már ideje ágyba bújni. Mit szólnál, ha olvasnék neked valamit, hogy könnyebben elaludj?
– Nem olvashatna inkább Tristan? – kérdezte ásítozva.
(…) – Dehogynem. Mit szeretnél, mit olvassak? – kérdezte, miközben a karjába vette az én kicsi lányomat.
– A Csizmás kandúrt – válaszolta Emma. – De zombihangon!
– Mindig úgy szoktam – felelte szélesen mosolyogva Tristan." (234-235. oldal)

"Nem is értem, miért csinál ilyet normális ember? Miért lesz szerelmes, amikor tudja, hogy így is végződhet a dolog? Mi a fasz van az emberekkel? Majd én megmondom! AZ EMBEREK KIB@SZOTTUL BETEGESEK ÉS TORZAK. Értem én… Hogyne érteném, hogy jó érzés boldognak, szerelmesnek lenni." (243-244. oldal)

"– (…) A varázslat nem bennünk rejlik, hanem a pillanatokban. Az apró érintésekben, a gyengéd mosolyokban, a közös nevetésekben. Drága fiam, a varázslat nem más, mint maga a szerelem.
Rágcsálni kezdtem az alsó ajkamat. Megpróbáltam felfogni a szavait, a gondolatait. Hinni akartam neki, és azt hiszem, a lényem nagyobbik fele pontosan fel is fogta, amit mondott. De a másik, kisebbik félnek, amelyet elrejtve hordtam a szívemben, még mindig bűntudata volt." (319. oldal)

"– Akkor talán eljött az ideje, hogy találj magadnak egy új pasit. Megérdemled, hogy normális életed legyen." (340. oldal)

"– Szörnyű alak vagy, Faye. (…) – És szuper barát.
– Mert Skorpió vagyok. Egészen addig szeretek valakit, amíg fel nem bosszant valamivel. Akkor igazi sárkánnyá válok, és pokollá teszem az illető életét.
Felnevettem.
– A rohadt életbe!" (343. oldal)

"– Észrevettelek
(…) Én sohasem akartam mást, csak téged.
(…) – A tiéd vagyok. Csak a tiéd. Elszökhetünk – mondtam, a mellére csúsztatva a kezemet. – Elölről kezdhetünk mindent.
– Csak te meg én? – suttogta.
A homlokához támasztottam a homlokomat. – Csak te meg én." (365-366. oldal)

Könyv adatai:

Könyv: Brittainy C. Cherry: Lebegés (Elements - Az vagy nekem 1.)

Kiadó: Libri insomnia

Oldalszám: 390 oldal

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9789633108284

Fordította: H. Prikler Renáta

Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a hasonló történeket!

Ennyi csillagot adok rá:

Végszó:

Szóval, én csak ajánlani tudom nektek ezt a kötetet is, én nagyon szeretem, sőt imádom. :) Az egyik legszebb, és legfájdalmasabb történet. Eleinte lerombol, aztán felépít, újraéleszt, és együtt lebeg, együtt lélegzik az olvasóval, ahogy fejezetről fejezetre halad előre, és jobban kibontakozik Elizabeth és Tristan története. Az írónő nagyon jól felépítette, és ez a könyv maga a csoda. :) Ezzel az utolsó mondattal búcsúzom, további jó olvasást nektek is könyvmolyok, és szép estét. :)

Smurfettereads