Ma fejeztem be Riley Baker: A Happy End után c. könyvét, habár nem lett abszolút kedvencem, akkor is örülök, hogy olvashattam ezt a könyvet. :) Lényegében tetszett nekem a könyv, de nem teljesen vagyok megelégedve vele.

Fülszöveg:

Értékelés:

Ez az első könyv, amit az írónőtől olvastam, és talán nem is lesz az utolsó, mert a stílusa tetszik, és maga a történet is jó. De a közepétől már vártam, hogy eljöjjön a vég, és hát nem is vagyok teljesen boldog a történet lezárását illetően, de azért nem rossz, csak nem éppen fair, bár a való élet sem fair, ez a történet nagyon is olyan, mintha a való élet írta volna meg, csak éppen az írónő tollán keresztül, nekem ez tetszik benne. A szereplők közül is majdnem mindenki szimpi volt, kivéve Kisha. XD Nem igazán lett a kedvencem, sőt idegesített, ahogy próbált keresztbe tenni a Sorsnak, ami persze nem igazán volt egyszerű, és teljesen lehetetlen is…

Az elején még szimpi is volt, de a közepétől igencsak veszített ebből, sajna a könyv lendülete is. Pedig az elején még gyorsabban tudtam vele haladni, de aztán már a tempón is vissza kellett vennem, mert nem igazán akart megfogni. Pont annál a résznél, amikor megkapja az újabb esélyt. Szerintem mindenki más is nagyon örülne, ha egyszer csak bekopogna az ajtaján, egy ilyen eséllyel, mint Kisha... :-D Avery viszont nekem nagyon szimpi volt, imádtam a karakterét, az elejétől a végéig, meg Derricket is, bírtam a civakodásaikat Kishával, Madeline is szimpi volt, meg Elle nagyi is. :) Pear már kevésbé, őszintén jobban örültem volna, ha megeszi az a bizonyos medve. :D

Riley Baker nem akarta túl bonyolítani, se felesleges köröket futni a szereplőkkel, csak szépen oldalról oldalra levezette, milyen érzés elveszíteni valakit, akit annyira megszerettünk, mennyire tud fájni, amikor a Sors kiszúr az emberrel. Akár legyen szó, anyánk vagy apánk, testvérünk, nagyi vagy papi, keresztanyánk vagy keresztapánk, pasink vagy csajunk… Vagy egyéb hozzátartozónk, ismerősök, barátok. Tök mindegy, mert ha bekövetkezik, nagyon tud fájni, hisz ez a Sors rendje, ilyen az élet. Ha akarjuk, ha nem ilyen az élet, emberek! Riley Baker ezt totálisan átadta még nekem is, amiért hálás vagyok, hogy ezt a könyvet létrehozta, szívét-lelkét beletette. Örülök, hogy én is olvashattam végre.  :-)

Kedvenc idézeteim:

„Az élet azonban haladt tovább, a maga sajátos, kiszámíthatatlan medrében.”

„Hallja, ahogy az Univerzum Önt szólítja? – Hát nem éppen. Egyáltalán nem hallom, hogy az én nevemet kántálná az Univerzum! – Úgy bizony, ön! Hallja már? – Mondom, hogy nem. Úgy fest, az Univerzum hírnöke süket. – Hajlandó válaszolni rá? Engedje, hogy végre megkapja a megfelelő válaszokat! – Oké, már hallom! A nyerő lottószámokat, kérlek! – Mindenkinek jól jön egy kis varázslat! Mi segítünk Önnek megtalálni azt, amire vágyik! Keressen fel bennünket az alábbi számon: … 345112.”
Na persze – horkantam fel kicsit mozgolódva. Bár, lehet, hogy pontosan erre lenne szükségem. Egy nagy adag varázslatra. Természetesen nem írtam fel a számot, mert egy percig sem hittem ezekben a dolgokban. De eljátszottam a gondolattal, mint ahogyan bárki más is.”

„Ajaj! És még egy ajaj. A teljes nevemen szólított, Még sohasem hívott így, és már az iskolában is megtanultam – meg persze a nagyitól is –, hogy ez sosem jelent jót. Végy egy hatalmas levegőt, Kisha! Mély levegő, belélegez, majd kifúj. Akárcsak jóga órán, amikor a legkeményebb harcos pózban próbálsz talpon maradni.
Nyugalom!”

„Oké, nyugalom!”

„– Van itt egy feledésbe merült emlék, ami megmásíthatatlan. Valami, amin tudat alatt képtelen túljutni. A kirakós utolsó darabja, az pedig maga a sors, ami már előre meg van írva.”

„– Ahhoz ismerned kell az elejét. Érezned és átélned. Biztos, hogy ez az, amire vágysz?
– Igen – feleltem.”

„Az egyik csatornán valami nyomozós film ment, ami nekem tökéletes választásnak bizonyult. Eltűnt feleség, bizonyíték nulla. Persze ebből is csak arra sikerült következtetnem, hogy ha én eltűnnék, a kutyának se hiányoznék.”

„– Tehát, kockázati alany vagyok, értem én. Vagy igaz, vagy nem – fordultam szemrehányóan a nagyi irányába.
– Fejezd be a drámázást, és húzd ki magad, ifjú hölgy!”

„– Azt a kőszívet nézzétek már! – üvöltötte be valaki a terem jobb széléről.
– Maga bolond, már bocsánat, én aztán biztos, hogy nem fogok előbb kivergődni ezek miatt – bal oldalról is megérkezett a kommentálás.
– Aha, azt lesheti, kizárt, hogy előbb tápászkodjak fel – majd hátulról.
Ez aztán remek! […]
– Nyugi, legalább megjegyeznek minket.”

„– Kivéve persze, ha nem vagy Marvel rajongó. Akkor biza lelépek.
– Az imént mintha azt mondtad volna, hogy te sosem hagysz el, nem? […]
– Igaz, pedig nem is vagyok pasi, hogy hamis ígéretekkel dobálózzak – felelte még mindig nevetve.”

„– Te meg a lány, aki miatt korán kell majd kelnünk. Kösz szépen! […]
– Azért ki fogod bírni, nem? […]
– Figyelj, tubarózsám – fordult a nagyszájú gyerek a vörös hajú lány felé, aki úgy tett, mintha meg se hallotta volna.
– Hahó csillagvirág, hozzád beszélek!
– Abbahagynád ezt, hogy virágokhoz hasonlítasz? – csattant fel Madeline dühösen.
– Jól van már galambom, csigavér.
– Pff, egyre jobb…”

„Mint, amikor meghallasz egy rég elfeledett dalt a rádióban. Az egyetlen dolog, amire emlékszel, az az, hogy régen kedvelted. Semmi máshoz nem tudod kötni, csak ahhoz a furcsán szorító érzéshez a szívedben. Boldog voltál itt.
Valahogy így érzem magam most én is.”

„– Tehát akkor, mindenki választ magának egy égtájat és hajrá – közölte Avery feszült nyugalommal a hangjában.
– Miért kell külön? Most csak vicceltek, ugye? – kérdezte Pearl zaklatottan.
– Te, figyelj már, hol voltál annál a résznél, amikor Luna elmagyarázta, hogy ez egy verseny? Értelemszerűen, aki elsőnek ér ki…
– Márpedig én akkor sem fogok kutyagolni az erdőben… térerő nélkül.
– De bizony, hogy fogsz.
– És ha megtámad minket egy medve? – kérdezte Madeline teljesen riadt állapotban.
– A lényeg, hogy legyen róla felvételünk – felelte Pearl teljesen természetesen, mi pedig közben mindannyian megrökönyödve felé fordultunk.
– Mit néztek így? A medve miatt gondoltam. Hogy mindenképpen elkapják utána a tettest a felvétel alapján – tette hozzá magától értetődően.
– És mégis szerinted mit néznének azon a felvételen? Hogy milyen magas volt az a medve? Vagy milyen színű volt a szőre? – fakadt ki Madeline Pearl felé fordulva.
– Hagyjuk itt Pearlt! – suttogta a fülembe Avery.
– Ezt adom. Majd azt mondjuk, hogy felfalta egy medve – jegyezte meg Madeline.
– Hallom minden egyes szavatokat. Ha nem akarjátok, hogy halljam, miért nem suttogtok rendesen?
– Mert azt akarjuk, hogy halld – reflektált Madeline már idegesebben.
– Nem! Nem hagyhatunk itt senkit. Mind együtt jöttünk, és együtt is megyünk ki – feleltem higgadtan. Vettem egy mély levegőt, majd jeleztem, hogy kezdhetjük.”

„Olyannak tűnt, amilyennek biztos vagyok benne, hogy nem akarja, hogy lássák. Sebezhetőnek. Szótlanul néztük egymást, és úgy éreztem, mintha mind a ketten próbálnánk megfejteni a másikat.
Azt mondják, ha az ember szerelmes lesz, az hirtelen üt be. Nincs átmenet, se felkészülési idő, egyszerűen csak megtörténik. Lehet, hogy már az első pillanatban, amikor meglátod őt, felismered ezt az érzést, de lehet, hogy ki kell várni. Nálam azonban villámcsapásszerűen történt. Az első perctől fogva idegesített, és mégis. Őt akartam és a közelségét. Azt, hogy ettől a perctől fogva mindig velem legyen. Olyan hatással volt rám, amit még magam előtt is képtelen voltam bevallani.”

„Ez lenne az a bizonyos pillanat, amikor madarat lehetne fogatni velem, mert amikor beletúrt a hajába, akkor úgy nézett rám. Úgy, amikor egy lány pontosan azt érzi, hogy más, hogy különleges.”

„– Még szerencse, hogy nem a szépség alapján választ a szívünk párt. Azt hiszem, akkor nagyon sokan egyedül maradnának.
– Hohó Szilaj, csillapodj!”

„– Szedd már össze magad!”

„Légy kedves! Légy kedves!”

„Oké a kedvesség nem működött, a gorombáskodás még annyira sem, akkor… Légy közömbös!”

„– Azzal, hogy felolvastad a levelét és összetörted a szerelme fellegét?
– Nem törtem össze én semmit sem. Csírájában elfojtottam. Különben sem értem ezt a baromságot. Szerintem csak akkor szerethetünk valakit igazán, ha ismerjük a másik legsötétebb oldalát. Ő semmit nem tudott rólam.
– És esélyt sem kapott rá, hogy tudjon…
– Na és? – kérdezte ingerültebben.
– Gonosz vagy – böktem oda neki, miközben a fejemet csóváltam.
– Miért? Egyáltalán nem érdekelt. Meg különben sem vagyok jó választás. Én nem vagyok romantikus típus. Nem fogok bókolni, nem fogok szerelmesleveleket irkálni, mert lövésem sincs arról, hogy mit írhatnék több oldalon keresztül arról, hogy egy lánynak miért szép a szeme. Nem fogok szerenádozni az ablaka alatt senkinek sem, miután összekaptunk. Nem rajzolok a hóba szívecskét és nem állítok össze CD-t a világ legnyálasabb dalaival. Nem tudom, mi az a romantika és a legnagyobb dolog, amit valaha egy lányért tettem, az az volt, hogy megfeleztem vele a sajtos szendvicsem.
– Tudod, nem minden lány vágyik ezekre.
– Te mire vágysz?
Leginkább egyetlen egy dologra vágyom: arra, hogy úgy sétálhassak most itt vele, hogy biztosan tudom, sikerült megváltoztatnom a történetünk végét. Arra, hogy ha esetleg át akarna ölelni, amit persze kizártnak tartok, akkor ne kelljen arra gondolnom, hogy lesz idő, amikor már nem lesz mellettem. Arra, hogy inkább azon kelljen izgulnom, hogy mikor kapom meg már végre tőle az első csókomat. Azt, amelyikre én is emlékszem. Arra, hogy önfeledten zúghassak bele úgy, hogy elhiggyem azt a mesét, hogy egy életre szól a történetünk. De persze ezeket nem mondhattam ki.
– Pulcsira, amit akkor adtok ránk, amikor fázunk. Nem olyan üzenetekre, amikben a szemünkről áradoztok, hanem simán egy szimpla üzenetre, mert abból tudjuk, hogy gondoltok ránk. Közös poénokra, amit csak ketten értünk. Vitákra, amik összekötnek. Élményekre, amik meg nem engednek. Kötelékre, ami mindig ott van köztünk. Amit akkor is érzel, ha épp nincs veled a másik. Időtől és tértől függetlenül…
– Kötelék… – tűnődött el. – Az nem olyan jó dolog, mint gondolod.
– De nem is olyan rossz, mint amilyennek te képzeled.”

„– Nem találkozhatunk többet.
Felvonta a szemöldökét, majd tett egy hátráló lépést.
– Miért?
Azért, mert ha találkozunk, akkor csak egy történetben szereplő, felejthetetlen emlék leszel. Mert, ha arra gondolok, hogy bajod esik, akkor inkább hagylak elmenni most, annak ellenére, hogy ez a legutolsó dolog, amire vágyom.
– Azért, mert…
– Figyelek…”

„Én azonban nem a másnaptól féltem, hanem inkább attól a bizonyos pénteki naptól. […] Csak ő és én.”

„Ez nem kínos, hanem katasztrofális volt!”

„– Ha beszélni szeretnél róla tudd, hogy én mindig itt leszek neked. Megígérem. Történjen akármi, vesszünk össze, tépjük ki egymás haját, de mindig itt leszek neked. Lehet, napokkal később bocsájtok ugyan meg, ha megkopasztasz, de meg fogok, jó?
[…]
– Avery, ha esetleg valamikor megbántanálak téged, kérlek, ne vedd magadra. Nem gondolom komolyan egy percig sem, jó? És hidd el, illetve gondolj arra, hogy már a kimondás pillanatában megbántam a hozzád intézett csúnya szavakat.”

„– Annak sohasem jön el az ideje és a miértekre sem fogsz választ kapni. De ha tudod, hogy tényleg be fog következni, akkor az egyetlen dolog, amit tehetsz, az az, ha elengeded őt. Elbúcsúzol tőle addig, amíg még megteheted. Akkor nem fogod egy életen át okolni magad azért, hogy értékes perceket vesztegettél el, amit még vele tölthetnél ahelyett, hogy olyasvalamiért harcolsz, ami már el van döntve. Ha megpróbálsz valamit megváltoztatni, akkor felborítod az egészet. Ha valaminek be kell következnie, akkor az mindenképpen be fog.”

„– Ugye, nem arra gondolsz, hogy azt én…? Utálom a pókokat! – fakadtam ki kétségbeesetten.
– Túl fogod élni.
Tévedtem, mégis utál még.
– Nem fogok hozzájuk nyúlni – feleltem mérgesen, és karba fontam a karomat.
– Akkor itt maradunk egész este, nekem aztán mindegy – sértődötten megvonta a vállát, majd elfordította a fejét.”

„Ide nem jöhet csak úgy akárki. Ezt a helyet ki kell érdemelni, mert ez a hely különleges varázserővel bír, amit már az első perctől fogva érez az ember.”

„Aki azt mondja, hogy nincsen szerelem első látásra, vagy, hogy nem érezheted valakivel kapcsolatban már az első percben azt, hogy az életed legmeghatározóbb személye lesz, akkor… nos, az a valaki téved.
A szerelem nem időhöz kötött, ezt most már biztosra állíthatom. Bármikor beléphet az életedbe és bebizonyíthatja azt, hogy az összes eddigi szerelemmel kapcsolatos feltevésed egy oltári nagy tévedés.”

Könyv adatai:

Könyv: Riley Baker: A Happy End után

Kiadó: Mogul

Kiadás éve: 2020

Borító értékelése: 8/10

Kötés: Puhatáblás

Oldalszám: 258. oldal

ISBN: 9786155668739

Ajánlom: Azoknak, akik szereti a hasonló történeteket. :)

Ennyi csillagot adok rá:

Végszó:

Az írónő stílusa tetszik nekem, és szeretnék megismerkedni a többi könyvével is. :) Kíváncsi vagyok rájuk nagyon, meg arra is, hogy mit tud még az írónő, mert ez a könyv felkeltette a kíváncsiságomat, és most már engem is érdekel a munkássága. :) További jó éjszakát mindenkinek!

Smurfettereads