"Lángol. Még mindig lángol. A gondolat ledermeszt." (11. oldal)

„Mi a francot csináljak? Egyáltalán van-e értelme bármit is csinálni?” (16. oldal)

„– Gyere ide, öregfiú!” (17. oldal)

„– Abbahagyhatjuk, ha akarod.
– Talán nem beszéltünk meg mindent? (…)
– Kíváncsi lettem volna még arra is, mi a véleményed a háborúról, de ha túlságosan feldúlt vagy… – kezdi Caesar.
– Egyáltalán nem vagyok feldúlt. Szívesen válaszolok a kérdésre – mondja Peeta, aztán mély lélegzetet vesz, egyenesen a kamerába néz, és így folytatja: – Azt szeretném, ha egy pillanatra mindenki belegondolna, hogy miről is szól ez a háború. Függetlenül attól, hogy a Kapitólium vagy a lázadok oldalán áll. Gondolják végig, mi jelent ez a háború nekünk, embereknek. Egyszer már majdnem sikerült kiirtanunk egymást. Saját magunkat. És most még kevesebben vagyunk. A körülményeink pedig még rosszabbak. Tényleg erre van szükségünk? Tényleg azt akarjuk, hogy az emberiség végleg eltűnjön? Annak reményében, hogy… Tényleg, minek is a reményében? Hogy néhány szerencsés faj örökölje a Föld füstölgő romjait?
– Nem igazán értem… Nem tudlak követni… – szakítja félbe Caesar.
– Nem harcolhatunk egymás ellen – magyarázza Peeta. – Ha így folytatjuk, a végén ahhoz sem maradunk elegen, hogy fenntartsuk magunkat. Ha nem teszi le mindenki a fegyvert nagyon sürgősen, akkor mindennek vége.
– Azt szeretnéd, hogy a harcoló felek tűzszünetet kössenek? – kérdezi Caesar.
– Igen, azt – feleli Peeta fáradtan.” (28-29. oldal)

„– Nem táncolhatunk vissza.” (33. oldal)

„– Még nem estünk ki a játékból… – Próbálok optimistának tűnni, de elakad a hangom.
– Még nem estünk ki. És még én vagyok a mentorod. (…) – Amikor a csatatéren mászkálsz, egy pillanatra se felejtsd el, hogy ott körözök feletted. Sokkal jobban belátom majd a terepet, úgyhogy ha jót akarsz magadnak, kövesd az utasításaimat.
– Majd meglátjuk – mondom.” (75. oldal)

„De most őszintén, az őseink aztán nem sok mindennel büszkélkedhetnek. Elég, ha megnézzük, milyen állapotban hagyták ránk ezt a háborúk sújtotta, kiszipolyozott bolygót. Világosan látszik, hogy nem érdekelte őket, mi lesz az utánuk következő generációkkal. (…)
– És mi lesz, ha veszítünk? – kérdezem.
– Ha veszítünk? (…) – Egy dologban biztos vagyok: a Kapitólium igazán emlékezetes viadallal fogja ünnepelni a győzelmét.” (80. oldal)

„– Hát, azért ez elég zűrös időszak volt – állapítom meg.
– Senki sem mondta, hogy tökéletes vagy. De amilyen időket élünk, nem kis teljesítmény, amit véghez vittél – mondja Boggs.” (86. oldal)

„– Azt üzenem az embereknek, nehogy abba a tévhitbe ringassák magukat, hogy tűzszünet esetén a Kapitólium megkegyelmezne nekik. Ez hiú ábránd. Pontosan tudjuk, kik ők, és milyen aljasságokra képesek. – Felemelem a kezemet, és körbemutatok a pusztítás borzalmas nyomain. – Erre képesek! Nekünk pedig harcolnunk kell ellenük!
(…)
– Snow elnök üzenni akart nekünk? Hát jól van, akkor figyeljen ide, mert most én üzenek neki! Megkínozhat bennünket, lebombázhatja a házainkat, felégetheti a körzeteinket, de előtte nézze meg ezt! (…)
– A tűz már lobog! (…) – És ha mi elégünk, ti is velünk pusztultok!” (93. oldal)

„– És sose hagyjon el…
(…)
– … benneteket a remény!
Legalább kimondta.” (117. oldal)

„A bombázást direkt úgy tervezték meg, hogy az embereknek minél hosszabb ideig az óvóhelyeken kelljen maradniuk. Bénítsuk meg a körzetet! Jó ötlet. Intézzük úgy, hogy rengeteg időbe és energiába kerüljön újraszervezniük az életet! Remek ötlet. Arra viszont nagyon ügyeljünk, hogy még véletlenül se pusztítsuk el a körzetet!” (138. oldal)

„– Ne add fel, kislány!” (170. oldal)

„– Ő is elég jól csókol – felelem kurtán.
– És szerinted ez rendben volt így? Hogy mindkettőnkkel csókolóztál? – kérdezi.
– Nem. Egyáltalán nem volt rendben, hogy csókolóztam veletek. De nem kérdeztem a véleményed – mondom.
(…)
– Kiállhatatlan egy csaj vagy.„ (205. oldal)

„– Nyugi, ez csak víz. Nem vagyunk cukorból – biztatom. – Túl fogjuk élni.” (209. oldal)

„– Hölgyeim és uraim…
A hangja halk, de az enyém már erősen visszhangzik a teremben.
– Kezdődjék hát a Hetvenhatodik Éhezők Viadala!
Felnevetek. Azonnal. Mielőtt valaki felfogná szavaim mögöttes tartalmát. Mielőtt ráncolni kezdenék a homlokukat, mielőtt tiltakozni tudnának, mielőtt leesne nekik, hogy mire céloztam, és rájönnének,hogy véletlenül sem szabad a Kapitólium közelébe engedniük. Mert dühös, önfejű győztes – akinek a tudatát pszichés sérülések vastag hegszövete borítja – az utolsó, akivel egy osztagban akarsz harcolni.” (221-222. oldal)

„– Ne bízz bennük! Ne menj vissza! (…) Tedd meg, amiért idejöttél!” (246. oldal)

„– Ez azért elég jó hír, nem gondolod? – kérdezem. – Ha sikerül megkülönböztetned a kétféle emléket, akkor megtudod állapítani, mi igaz, és mi nem.
– Igen. És ha szárnyakat növesztenék, akkor tudnék repülni. Csak egy a bökkenő: az embernek nincsen szárnya – mondja. – Igaz vagy nem igaz?
– Igaz – felelem. – De az embereknek nem is kellenek szárnyak a túléléshez.
– A fecsegőposzátáknak viszont igen – mondja, aztán befejezi a levest, és visszaadja a dobozt.
(…)
– Még van egy kis időnk. Aludnod kellene. (…)
– Még mindig meg akarsz védeni. Igaz vagy nem igaz? – suttogja.
– Igaz – felelem. De úgy érzem, a válasz magyarázatra szorul. – Mert mi mindig ezt tesszük. Megvédjük egymást.” (263-264. oldal)

„Erről lenne szó? A keserűség motiválja? A gyűlölet? A bosszúvágy? Nem tudom eldönteni, de a gondolat mindenesetre megnyugtat. A bosszúvágy hosszan és forrón tud izzani az ember lelkében. Főleg, ha minden tükörbe vetett pillantás csak megerősíti a bosszú jogosságát.” (278. oldal)

„– Figyelj! (…) – Ne csinálj semmi hülyeséget.
– Oké. Csak ha minden kötél szakad – mondja. – Megígérem.” (293. oldal)

„– Gyertek! – mondom. – Ne várassuk a közönséget.” (317. oldal)

„Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti – a pusztítás helyett. Nekem az ígéret kell, hogy bármilyen szörnyű veszteségeket szenvedtünk is el, lehet folytatni az életet. És minden jóra fordulhat.” (333. oldal)